Hogy, hogy nem...de ezt a posztot kétszer kellett megírnom. Első alkalommal sikertelen volt a mentés...úgyhogy újra kellett mindent írnom...és nem feltétlenül sikeredett olyan összeszedettre, mint az első változat.

Mint már írtam, nem az a célom, hogy tovább alázzak bárkit is.

--------------------------


-Nekem nem elég az, ha egy lány csak a zenei ízlésemhez, öltözködési stílusomhoz való azonosulással próbál meg a közelembe kerülni. Nekem valódi, tiszta...nem csak az interneten leírt, hanem a való életben is kimutatott érzelmek kellenek ahhoz, hogy beinduljak.
-Nekem nem elég, ha egy lány csak a netes megnyilvánulásaim, humorom miatt 'rajong' értem. Azt szeretném, ha mint hús-vér embert szeretne és ha nem csak gyerekes 'rajongásról' lenne szó (szerelem nélkül).
Mutassa ki érzéseit! Ne csak írjon róluk...az nem ugyanaz. Nem két nicknév szerelmes egymásba ugyanis (a neten), hanem két ember. Nem kielégítő ilyenkor a virtuális kapcsolattartás. Minél többször kell találkozni, hogy az érzelmek kifejezésre kerülhessenek és az első csók is elcsattanhasson (utána jöhetne a többi). Neten keresztül csak plátói szerelemről beszélhetünk.

Csak plátói volt az ő érzése (legfeljebb). Félt, hogy esetleg ki is teljesedhet...akkor pedig egy beteg emberrel kellene együtt lennie, akit meg akart menteni a szinte boritékolható elhagyástól, csalódástól, pofára eséstől (amitől én már az elején tartottam).

Én visszafogtam az érzéseimet...próbáltam becsapni magamat is és elhitetni (vele is), hogy részemről ez csak szeretet, nem szerelem.
Féltem a csalódástól, az elhagyástól...de így tulajdonképpen én magam tettem az ellen, hogy kipróbálhassuk, működne -e egyáltalán a kapcsolatunk.

Azzal 'vígasztalom' magam, ami tulajdonképpen nagyon is fájó (felismertem már korábban is, hogy várható végkifejlet lesz):
-Nem lett volna hosszútávú kapcsolat.
-Lehet, hogy ha összeköltözünk, csak akkor derült volna ki, hogy tényleg nem illünk össze (hiszen a randikon mindenki igyekszik a jobbik énjét mutatni...de aztán együttélés során kiderülnek eddig rejtett dolgok is, amit a másik nem tud elfogadni, hosszú távon tolerálni.)
-Így, hogy nem is bontakozott ki igazán, együttélés, házasság, gyerek sem volt...könnyebbnek kell lennie a szakításnak.
(Bár írtam neki anno, hogy ha együtt vagyunk és a szerelem úgymond 'szinkronban' hűl ki, akkor a szakítás, a másik elengedése nem ennyire fájdalmas folyamat.)

Feltehetőleg jobb így. Nem lettünk volna sokáig együtt, mert (szerinte) mások voltak az elképzeléseink (ő írta mostanában. Erre csak most jött rá, vagy már akkor is tudta, amikor olvasta a hozzászólásaimat a neten...a világlátásomról, gyerekkérdésről..stb?).
Ezek az elképzelések persze idővel közeledhettek volna egymáshoz...azután meg pláne, hogy a dilidoki kezelésbe vesz...csak ő ezt már nem akarta megvárni.
Ez kettőnkön múlott.

Nem véletlenül hárítottam ezek szerint. Mégis kiütközött a nagy korkülönbség...és a félelem, hogy lelépett volna idővel, jogos volt.
Vajon ha nem beszélem le magamról és nyomulok, viszonzom (a ki sem mutatott, csak leírt)  érzelmeit, kihasználom a 'bújós pózt', meddig lettünk volna együtt?

Mások nem értik, miért készülök ki ennyire, ha ez a kapcsolat be sem indult igazán.
Ha valakik ugyanis tényleg megőrülnek egymásért, alig várják, hogy találkozhassanak. Mi ritkán találkoztunk, a levelezés pedig nem pótolja a személyes találkozást.

Tulajdonképpen lehet, hogy nem is kéne magam tovább krenkolni. Akár még örülhetnék is, hogy nem később estem pofára (amikor már komolyodott a dolog). A lány gyönyörű...de egy álomvilágban él. Nekem pedig nem internetes szerelem kell!
Le kellene zárni...tanulni és feldolgozni a csalódást.

Mégis fáj, hogy aki egykoron (állítólag) látott bennem valami értékeset, érdekeset, uram bocsá' (nem nagyképűségből) még intelligensnek is tekintett...ma ennyire lenéz, átnéz rajtam...esetleg még utál is.
Ennek nem ilyen csúnyán kellett volna véget érnie!

Nem is akarta ezek szerint, hogy küzdjek érte vagy megváltozzanak, komolyodjanak az érzéseim irányába.
Elég hamar beletörődött, hogy nem lehet több köztünk barátságnál. (Relatíve hamar...nem a 'másfél éves várakozásra' gondolok, hiszen ő sokkal előbb belátta, eldöntötte, felajánlotta, hogy legyen csak baráti a viszonyunk...bár eme kijelentése utánra datálható az anyukámnál tett látogatása, akinek azt mondta: 'lehetne köztünk több is barátságnál.')
Ismétlem magam: nem éreztem a valóságban, hogy tényleg akar engem. Magamban örlődtem...emiatt én sem kezdeményeztem.

Nem is érdekli már feltehetőleg (bár azt írta múltkor, hogy dehogynem...csak ahhoz képest ő magától nem érdeklődik a kezelésem, betegségem, hogylétem felől...Ja persze! Olvassa a blogomat meg ránéz a netes bejegyzéseimre a fórumon. Oh yeah!)
Nem is érdekli már, hogy rendbe tudom -e tenni az életemet és úgy esetleg élhettünk -e volna mi is boldog párkapcsolatban.

Szerintem őt soha nem érdekelte ez a kapcsolat érzelmi síkon. Egy beteg, meggyógyítandó embert látott csak bennem...én meg jó sokáig hárítottam, értelmetlennek találtam a kezelésemet.


Ilyeneket írt mostanában nekem:
-'Csalódott bennem emberileg'
Ugyan miféle csalódásra adtam én okot? Mi rosszatt tettem? Kettőnk közül kinek van vajon több oka most erre a kijelentésre?

-'Csak megjátszottam magam a neten'
Én? Mivel? Mindig magamat adtam...mindig az érzéseimet, a saját véleményemet írtam le, amiért vállaltam azt is, ha belémkötnek vagy kitíltanak érte.ű

-Ledegradálta a szellemi színvonalamat.
Ugyan mi baj van a szellemi színvonalammal? Csökkent volna az IQ -m az utóbbi időben vagy az érzelmi intelligenciámmal adódtak gondok? Pedig egykoron ő felfigyelt rám valamiért.

-Nem akarja magát még lekötni.
Erre mikor jött rá? Ha már korábban is így gondolta, miért kezdett ki velem? Mennyit szánt volna erre a kapcsolatra? Az iskola végéig kitartott volna mellettem? (Így most beigazolódottnak látom a félelmeimet, amik miatt le is beszéltem őt anno magamról.)

Írta azt is mostanában, hogy ezer dologban különbözünk.
Mik ezek a dolgok? Csak mostanában jött rá erre? Esetleg változtam valamit, ami miatt ő így látja már?

Nem voltam szerinte elég kitartó...míg a piréz srác igen (nyilván sokat emaileztek. Persze, hogy kitartó volt, hisz a reményét nem vette el neki azzal, hogy el kezdte hanyagolni, alig vagy egyáltalán nem írt neki....nem kereste.


Nem az fáj, hogy mással esetleg kiteljesedik a szerelme (mert ő is többet bele ad, ki fejezi az érzelmeit)...és boldogabb lesz mint velem (lehetett volna)...hanem az, hogy ilyen csúnyán pattintott le. El kezdett hanyagolni...nem mondta ki, hogy vége és már a baráti kapcsolattartást is minimalizálni akarja.
Nem volt mersze elém állni. Február után alig írt, találkozó felől sem érdeklődött.

Még a baráti kapcsolattartásnak sem látja értelmét. Azt írta utolsó előtti levelében:
Azzal is ártana nekem, ha írna (hisz én még szerelmet érzek iránta és kínosan kellene arra ügyelnie, hogy ne hozza szóba az -állítólagos- új pasiját vagy a terveit -kiköltözés-.
De akkor is szemét lenne velem (sic!), ha egyáltalán nem írna. Nincs jó megoldás. A köztes állapot (hogy ritkán ugyan, de leveleznénk) számomra erőltetettnek tűnne.
Fáj, de odáig jutottunk (némi durva adok-kapok után), hogy egyáltalán nem keressük egymást.

Még annak a kérésemnek sem volt hajlandó eleget tenni, hogy semleges témákról levelezzünk. Felvetettem témákat, nem írt rájuk semmit...csak elhessentett a francba (nincs értelme leveleznünk).

Akkor miért írta azt (nemrég), hogy úgy gondolja, mehetnénk még ide oda koncertekre...stb?
Amikor felvetettem neki, hogy találkozzunk, akkor meg helyből hárított. Nem nevezhetnénk ezt randevúnak, mert az állítólagos piréz barátjának ez nem tetszene. Na már most, ha a lány eldöntötte, hogy találkozunk, mehetünk koncertre, akkor nyilván ő is úgy intézné és én is igyekeznék magam vissza fogni, hogy a 'csak baráti kapcsolat' látszata fenn maradjon.


Félő, hogy a koncert utáni furcsa távozásom miatt ő akarta lezárni az ügyet úgy, hogy látszólag ő jöjjön ki diadallal a dologból. Ő akarta az utolsót belémrugni...Valamilyen vélt sérelemért...mintha azt hinné, hogy én direkt ártottam neki, játszadoztam vele és szívatásból beszéltem őt le magamról?
Ez persze lehet, hogy rossz meglátás és tényleg paranoiás vagyok. Nem akart talán ő ártani nekem (tudatosan)...de mégis így történt.

Lényegében úgy intézte az egész levelezést, hogy berágjak rá (illetve mindkettenegymásra) és én lássam be, hogy itt nem lehet HAPPY END...csak szimplán END.
Csúnya dolgokat írtunk egymásnak. (Például leírtam neki azt is, hogy szerintem kihasználta azokat az embereket, akik őt elvezették hozzám...majd el kezdte őket is hanyagolni.)

Így talán (ha én is belátom, hogy vége...vagy valamelyikünk sértődésével ér véget a dolog), akkor ő könnyebben tud kijönni ebből a félresikerült kapcsolatból és sikerül elfelejtenie engem.
Érzett egyáltalán valamit, ami miatt (hogy az érzés elmúljon), meg kell szakítani minden kapcsolatot?


Nem várt rám másfél évet, hisz sokkal hamarabb kiszeretett belőlem és (ha igaz) hamar átszeretett másba (idén márciusban döntötte el).

Anno én kérdeztem a lánytól, hogy mennyit kell rá várnom, 547 napot? (Azok után, hogy írt egy reménytkeltő SMS -t...amire
utólag persze azt mondta, hogy az én szövegértésemmel volt gond és félreértettem amit írt. Nem! Legfeljebb ő fogalmazott direkt félreérthetően. Azt is írhatta volna: 'Ne várj rám semeddig!')
Most a kérdést úgy kellene feltennem magamnak: vajon mennyi időbe telik túltenni magam ezen a csalódáson? (Igen! Csalódás volt.
Csalódtam a lányban.)