Ma is sokat vívódtam a munkahelyemen. Leírom, miken filóztam ma...
Szerintem jobban már nem lehet bontogatni a történet fonalát. Megint lesz sok ismétlés...
Mai blogomnak először a 'CSAK PACIENS?' címet akartam adni. Szerintem kiderül...illetve már eddig is kiderülhetett, miért -e cím.
-------------------------
Lehet, hogy így hangzott volna a 'durva' mondandóm kicsit szalonképessé téve?>>>
Ha sikerül elvonatkoztatnom az utóbbi időszakban mutatott viselkedésétől és csak magára a lányra gondolok, még mindig szerelmet érzek.
Ha viszont az utóbbi időszak történései jutnak eszembe (kicsi lány viselkedése), fájdalommal vegyes haragot érzek...és ez sajnos felülírja a korábbi időszak rendes viselkedését, amire még ma is szívesen emlékszem vissza...akár 'kapcsolatnak' nevezzük ezt, akár 'csak barátságnak'.
Szeretnék felébredni ebből a rossz álomból vagy az idő kerekét visszaforgatni odáig, ahol valamelyikünk elsőként hibázott.
Az is elég lenne most, ha megérteném, mi zajlott le a lány fejében.
Barátokat sem így szokás ejteni...még akkor sem, ha időközben rájött, hogy nem hisz a fiú-lány barátságban.
Furcsa az, hogy egyik pillanatról a másikra (állítólagos) szerelemről át tudja az érzéseit állítani 'csak barátira' (vagy hogy direkt sanyargatná magát valódi érzéseinek elnyomásával....ahelyett, hogy látván az én tutyimutyiságomat, kezdeményezne.)...és hogy ez a baráti kapcsolat is ilyen 'hamar' kihűl. Oka nem volt annak, hogy már a fiú-lány barátságban se higyjen (nem akartam szexelni vele)...úgyhogy ez az ő játékának része volt csak talán.
A barátság valóban hamar felbomolhat (ha van oka). A szerelem (ha tényleg volt), akkor az ritkán múlik el ennyi idő alatt. Úgyhogy ő nem volt szerelmes...mostanra meg már nem is 'barát'. Akkor meg mi volt és mit akart?
Nem hittem volna és most is nehezen hiszem, hogy ilyen 'kegyetlen' tud lenni: ilyen fura stílusban tud lerázni valakit...aki egykoron oly szerény, félénk, hallgatag volt...hogy tudott ennyire megváltozni (persze csak a virtuális térban...szemtől szembe még nem mutatta meg 'új énjét').
Miért akarta még szándékosan is rontani az imidzsét (ami kialakult bennem róla)? Azt írta ugyanis, hogy egyáltalán nem olyan szentéletű, erkölcsös, mint ahogy én azt hiszem róla.
Gondolja, ezáltal hamarabb teszem túl magam rajta? Nem! Így most folyton azon pörgök, ki mit rontott el, mi lenne most, ha mindketten kimutatunk mindent, amit éreztünk,...
Ezért is nehéz felejtenem.
Sokat gondolok az együtt eltöltött (túl kevés) időre. Bárki bármit mond: voltak kellemes együttlétek.
Legutoljára ajándékot is kapott...így azután még érthetettlenebb számomra az azutáni két hónap (április végéig...a koncertig)...majd a legutóbbi 1 hónap (május) abszolút.
Ma is csak azt kérdem: Miért? Mit ártottam neked?
-------------------------
A számomra összeállított gyógymódokat tartalmazó könyvéért hálás vagyok (hálásnak kell lennem)....viszont amit anno igyekezett volna felépíteni az egómon, a lelki egészségemen, azt sikerült most még inkább lerombolnia azzal, ahogy lerázott magáról. Éreznie kellett volna, hogy az amit az utóbbi hónapokban tett (vagy ahogy tette velem) az nem volt szép tőle és ezzel nem véletlenül váltott ki belőlem olyan heves, olykor személyeskedő megnyilvánulásokat, amiken ő aztán megsértődhet és magyarázatot szolgáltat(hatok) neki, hogy dobjon ilyen durván.
Nem tudok másra gondolni, hogy ez csak szándékos lehetett. De még mindig nem értem,én mit vétettem ellene? Miért hiszi azt, hogy azt én én direkt ártó szándékkal tettem?
Durva dolgot csak az utóbbi egy hónapban mondtam neki, mert kiprovokálta szinte belőlem. Többször bocsánatot kértem...de ezzel csak megalázkodtam...asszisztáltam az ő tervéhez...talán élvezte is (vagy biztosan?).
Ő bosszút állt rajtam valamiért elég gyáva módon...interneten.
Tudta, mikre ugrok (mitől féltem a kapcsolatunkat illetően.) Most pedig el is sütötte ezeket: lelépett mással (fiatalabbal)...legalább is ezt mondta...bár elég sok ellenmondás van a sztorijában.
Lehet, hogy az is közrejátszott, a szülei mit gondolnak rólam...nem tudom egyébként....de nyilván nem ilyen pasit (ilyen munkával) szántak a lányuknak.
Pedig a lány anno még azzal próbált a gyerekvállalás elvetéséről lebeszélni, hogy az anyagiak nem jelenthetnek problémát. Ő jól fog keresni...én lennék GYES-en a gyerkőcökkel. Bájos elképzelés...kár, hogy szerintem ezt sem gondolta komolyan. Sőt! Talán azokat sem gondolta komolyan, amiket nekem írt...például ha befeküdne mellém, puszilgatna. A valóságban még a simogatásig sem jutottunk...hol volt itt csók?
Találkozáskor, bucsúzáskor volt puszi...de semmi egyéb testi kontaktus vagy jelzés, hogy szeretné (kivétel a már sokat emlegetett bújós póz egyszer...ami azután történt meg, hogy ő már azt mondta, legyünk csak barátok.
Szóval összevissza csapkodott ő is. Nem tudta tán, mit akar?
Félő, hogy a külsőm sem volt esetleg olyan vonzó, mint a gondolataim (amikről így utólag szintén rosszakat mond).
Egyet jó, ha megtanul: a külső nem minden. Neki még van pár jó éve (több mint nekem)...de ha elmúlik 30, akkor már nem élheti a huszonévesek életét (amit most állítólag akar). Mellettem nyilván nem tudná ezt élni. Vagy számára a huszonévesek életét élni annyit tesz, hogy pár hónapos esetleg éves kapcsolatból lép a másikba? (Lehet rájött, túl öreg vagyok hozzá?)
Erre van szüksége? Miért nem jó neki egy felnőtt ember, aki kitartóan tudna szeretni? Miért jobb neki egy fiatal (még nála is fiatalabb állítólag), aki szintén úgy gondolkodik estleg, mint most ő (állítólag)? A fiú is majd egyik kapcsolatból megy a másikba...a kérdés csak az, ki ejti előbb a másikat?
Miért mondta anno pont az ellenkezőjét annak, amit most gondol? (Jelenleg: nem akar még lehorgonyozni egy férfi mellett). Akkor miért beszélt nekem gyerekről? Neki most indul csak a nagybetűs ÉLET: munkahely keresés, karrier építés...ebbe tényleg inkább a futó kalandok férnek bele mint egy biztos pontot jelentő társ?
Elmentem orvoshoz...egy dolog elhárulni látszik, amit ő a kapcsolatunk kerékkötőjének tekintett (ti.: ha igazán szeretném, bevállalnám a kezelést.) Megtennék mindent, hogy lelkileg is rendbe hozzanak...de ez már nem érdekli. Sőt, úgy érzem, az ő lelkével is foglalkoznia kéne egy szakembernek. Neki is egy megértő társra lenne szüksége...szerintem közel hasonló cipőben járhat, mint én. Megértenénk legalább egymás problémáit.
Miért figyelt fel a neten a problémáimra? Miért akart segíteni? Csask mert megtetszett a gondolatvilágom...esetleg belém szeretett? Akkor ez utóbbit miért nem mutatta ki másképp is? ÍGY CSAK PACIENSNEK ÉREZTEM MAGAM MELLETTE.
----------------------------------
Bármennyire durva dolgokat is írok (írtam eddig róla)...az, hogy ennyit foglalkozom vele illetve csúnya szakításunk okaival, azt jelenti, még mindig nem tudom magam rajta túl tenni.
Nem csak a kapcsolat megszakadásának módján, hanem magán a lányon sem.
Eszem bármennyire is azt súgja: 'felejtsd el!'...'inkább haragudj rá mint szerelmet érezz és írjad ki magadból, miért érzed őt gonosznak vagy bármi másnak'...mellette igen erős még a vonzalom, amit iránta érzek. Ez egyfajta védekezése a tudatomnak, mely verbális szinten nyilvánul meg (ekézem őt)...pedig szeretem még mindig.
Nem könnyű magamat sem átvágni. Vannak napok, amikor majdnem sikerül...látszólag kilábalok (inkább a harag kerekedik felül vagy az erő, hogy felejtsek). De aztán vissza minden.
Ma is ilyen napom volt.
Harag...az okok keresése...majd elérzékenyülés...az egész megbánása...újra a szerelem érzése.
Nem törlöm ki egyetlen postomat sem (a reggelit például), mert így tudom dokumentálni lelkem vívódásait...még ha tudom, hogy ő illetve még páran akik olvassák a blogot, tán röhögnek rajtam. Nem érdekelnek...nem fogom megjátszani magam...vállalom, ha elérzékenyülök. Gyengeség ez? Nem hiszem. Inkább egy szerelem elmúlásának, a csalódottság érzésének különböző stációi.
Szóba került pár dolog pénteken a dilidokinál. Ő is észrevett rajtam egyfajta kettősséget (kettős én?). Az érzékeny, félénk, magányos embert...aki ugyanakkor tud vitatkozni, kiállni, érvelni is magáért...vagy olyanokat csinálni, amit zokon venne (vennék), hogy ha ellene követnék ugyanezt el. Ilyen például mások megsértése. A kérdés az, hogy ezt mi hozza ki? Válaszom: az igazságérzetem. Ha úgy érzem, megbántottak...pláne ok nélkül, jogtalanul...akkor előjön a durvábbik, sértegetős énem...pedig mit sem szeretnék jobban, mint a békét.
Ezzel a durva énemmel palástolom, kompenzálom a félénk (valódi?) énemet.
Alamuszi nyuszi nagyot ugrik -tartja a mondás.
A végletek embere vagyok. Vagy fehér, vagy fekete...vagy szeretet, vagy utálat...vagy jó, vagy rossz a kedvem. Ez a BIPOLÁRIS DEPRESSZIÓ.
Ha nem bántanak...nem sértik meg a magánszférámat, minden shinny happy...az én kedvem is jó és kenyérre lehet kenni.
Ha bántanak, nem hagyom szó nélkül, mint rég. (Régen kellett volna ennyire kiállnom magamért...egy csomó rossztól megóvtam volna magam.)
Erről kéne leszoknom: nem reagálni, felidegesíteni magam, ha beszólnak.
De most e kapcsolat megszakadásának módja kihozta belőlem a rosszabbik énem is.
