érzéseim

Ma volt az első 'komolyabb' elbeszélgetés. A jövő hét sajnos kimarad, mert a hölgy, aki a lelkemet gyógyítgatja majd, elmegy szabadságra...de az azutáni héten mehetek újra. (19.-e?)

Nem meséltem el a teljes életemet...ahhoz 1 óra kevés...de ettől függetlenül sok minden szóba került. Az utóbbi 1 hónap történései, illetve a 'kapcsolat' maga. Elmondtam, hogy lényegében a lány miatt szántam rá magam (hosszú hárítás után)...de most már ugyebár ez nem oszt, nem szoroz. Magamért teszem amit teszek a továbbiakban. (Eddig is magam miatt kellett volna persze...de a végső lökéshez hozzájárult a remény, hogy talán így meggondolja magát.)

Meséltem arról, hogy mostanában többször sírtam. Nem mondott újat azzal a hölgy, hogy szükséges a sírás...és férfiak is szoktak.

Mondtam, hogy tinédzser korom előtt normális életet éltem...elmondtam, mi okozta az első törést. Idáig kételkedtem, hogy ezeket a kibeszélésükkel eltöröltté lehetne tenni.

Beszéltem a munkahelyi problémáimról...szóba hoztam az elég kemény vitáimat..azt, hogy lényegében sikerült majd' mindenkivel összevesznem a szókimondásom miatt. Kérdezte, hogy megbántam -e valamelyiket? Mondtam, hogy ma már rájöttem, nem a munkamorál alapján osztják a kegyeket és a magasabb fizetést...nem érdemes tőrnöm magam, hisz így is ennyit kapok meg úgy is. Viszont a múltbéli vitáimat jogosnak találtam...nem bántam meg azt, hogy valakit kiosztottam.

Szóba hoztam, hogy leginkább az ostoba, rosszakaró, alja emberekre haragszom. Képes vagyok olyanokon felidegesíteni magam, ha például valaki eldobja a cigaretta csikket...meg ehhez hasonlókon. Erre azt mondták, hogy úgysem tudom megváltani a világot...csak magamat idegesítem feleslegesen. Ne törődjek másokkal...csak magammal...hogyan tudom magam 'felépíteni'.

Volt egy kis adminisztratív része is a foglalkozásnak. Elkérte a hölgy a személyimet. Mondtam, hogy az utolsó fényképet ne nézze meg, mert elég szar lett...de egyébként nincs fotogén arcom. Erre mondta, hogy az egyik fontos része a kezelésnek az önértékelésem helyretétele lesz. (Csak aztán nehogy átessek a ló másik oldalára és menő csávónak érezzem magam :-D)

Őőőőő...több most nem ugrik be.

Túl sok dolog nem történt ma velem. Dolgoztam...akarom mondani, ma is bent voltam a munkahelyemen. Csütörtökhöz mérten elég sokan voltak. Vége van az iskolának, vagy mi fene? Rengeteg gyerek volt...és rengeteg jó csaj. :-)))

Ma bent volt a jó fej kollégám. Jó sokat dumáltunk. Lényegében majdnem két hete nem látott...legfeljebb csak a főnököm (nyilván jóindulattól, megértéstől csepegő) beszámolóiból tudhatta, hogy kissé megzakkantam (enyhe idegösszeomlás).

Azt tanácsolja, túl kell lépnem a dolgokon. Kicsi lány úgy sem jön már vissza (ezt én gondolom, nem Ő mondta. Ő csak annyit mondott, hogy el kell engedjem és próbáljam magam túltenni. Örüljek, hogy szabad vagyok...és megszabadultam egy ilyen keserű 'kapcsolattól'. Nem jó egy olyan kapcsolat, ami ennyire semmilyen, ennyire nyőgvenyelős. Black Day is ezt mondta. Igazuk van...de azért nem megy egyik napról a másikra feldolgozni azt, hogy ilyen...hogy is mondjam?...érdekesen ért véget. A csalódottság mellett haragot érzek. Bár inkább nem ragozom tovább. Leírtam már, amiket le akartam. Kicsit unalmas lenne itt mindig azt olvasni, éppen mennyire omlottam össze az nap bánatomban. Jelentem: ma volt egy -két rosszabb pillanatom, de sikerült beszélgetéssel, írással lekötnöm magam. Nézegettem kint a jobbnál jobb csajokat. Volt bennük élet...nem játszották a porcelán babát. Bújtak, mosolyogtak, nevetgéltek...felszabadultan beszélgettek. Csupa olyan dolog, amit kicsi lány nem nyújtott nekem. Nála mindig éreztem az x -lépés távolságot. Jajj, de már megint róla írok. STOP!!!! szóval a jó csajoknál tartottam. Ez a 'kapcsolatom' arra jó volt, hogy meglássam, mit is kell keresnem illetve kerülnöm egy lányban. Rájöttem, hogy az én hangulatomon is sokat dob egy olyan lány, akivel nem csak a lelkemről kell beszélnem, hanem poénkodhatok vele és Ő is veszi a lapot. Ha valamit érez -akár boldogság, akár szomorúság-azt kimutatja és nem játszik...nem játszik az érzéseimmel. Kimondja, ha jó velem...és kimondja szemtől -szemben azt is, ha már nem és véget szeretne vetni a kapcsolatnak. Hátha így felébred bennem valami a kapcsolat megmentésének érdekében. De ha csak egyik percről a másikra el kezd hanyagolni és nem tudom az okát, az nem korrekt viselkedés. én az ilyen lányokat nem szeretem.)

Erről most ennyit...így is túl ragoztam.

--------------------------

Holnap (pénteken) megyek másodjára. Vajon lesz miről beszámolnom?

Találkozom Black Day -jel is a közös ismerős boltjában. Úgyhogy holnap is lekötöm magam, amennyire tudom. Lehet, hogy a dilidokinál szóba kerül a 'kapcsolatom'. Igyekszem majd tárgyilagosan előadni.

Kíváncsi vagyok, Ők mit mondanak...szerintük normális volt -e ez a 'kapcsolat'?

Eddigi vélemények szerint egybehangzóan nem volt az. Úgyhogy saját magam hibáztatását akár abba is hagyhatom.

Folyt.köv.

Érdektelen, tudom...de ma megyek hasi ultrahangra. Tulajdonképpen én valamivel több, mint egy éve mintha már lettem volna. Nem állapítottak meg semmit. Persze ez az eljárás nem mutatja ki a bél kóros elváltozásait...úgyhogy a 24. -i gasztroenterológiai vizsgálattal kerülök csak közelebb a problémáim okához...de félő, hogy onnan is elküldenek picit komolyabb (és kellemetlenebb) vizsgálatokra.

Na mindegy! Ha egyszer már bele kezdtem rendbetenni magam...ugyebár?!

Jajj...a végén még ki fogok csattanni az egészségtől...és kicsi lány bánni fogja, hogy nem várt még másfél évet :-)))

--------------------

Update1 (június 4.):

Állítólag megmaradok. Van valami béltágulatom (hurrá)...de látszólag minden rendben. Legalább is amit ezzel ki lehetett mutatni. A rák meg egyéb nyavaják kimutatására komolyabb vizsgálatok kellenek. Egy teljes vérképből is sok minden kimutatható lenne.

Pénteken (holnap) megyek a dilidokikhoz megint.

(Ma kialvatlanul ébredtem, tele 'életkedvvel'. Szerintem haláli hangulatom lesz ma is. Lehet fogadásokat kötni: fogok ma sírni vagy sem? A nyertes megkapja a zsebkendőmet.)

---------------------

Update2 (június 5.):

Az nyert, aki arra tippelt, hogy nem sírtam tegnap. Így telesírt zsebkendő helyett egy csomag (száraz) pzs-t tudok felajánlani...vagy ha facér hölgy a megfejtő, akkor egy romantikus hétvégét.

Hogy, hogy nem...de ezt a posztot kétszer kellett megírnom. Első alkalommal sikertelen volt a mentés...úgyhogy újra kellett mindent írnom...és nem feltétlenül sikeredett olyan összeszedettre, mint az első változat.

Mint már írtam, nem az a célom, hogy tovább alázzak bárkit is.

--------------------------


-Nekem nem elég az, ha egy lány csak a zenei ízlésemhez, öltözködési stílusomhoz való azonosulással próbál meg a közelembe kerülni. Nekem valódi, tiszta...nem csak az interneten leírt, hanem a való életben is kimutatott érzelmek kellenek ahhoz, hogy beinduljak.
-Nekem nem elég, ha egy lány csak a netes megnyilvánulásaim, humorom miatt 'rajong' értem. Azt szeretném, ha mint hús-vér embert szeretne és ha nem csak gyerekes 'rajongásról' lenne szó (szerelem nélkül).
Mutassa ki érzéseit! Ne csak írjon róluk...az nem ugyanaz. Nem két nicknév szerelmes egymásba ugyanis (a neten), hanem két ember. Nem kielégítő ilyenkor a virtuális kapcsolattartás. Minél többször kell találkozni, hogy az érzelmek kifejezésre kerülhessenek és az első csók is elcsattanhasson (utána jöhetne a többi). Neten keresztül csak plátói szerelemről beszélhetünk.

Csak plátói volt az ő érzése (legfeljebb). Félt, hogy esetleg ki is teljesedhet...akkor pedig egy beteg emberrel kellene együtt lennie, akit meg akart menteni a szinte boritékolható elhagyástól, csalódástól, pofára eséstől (amitől én már az elején tartottam).

Én visszafogtam az érzéseimet...próbáltam becsapni magamat is és elhitetni (vele is), hogy részemről ez csak szeretet, nem szerelem.
Féltem a csalódástól, az elhagyástól...de így tulajdonképpen én magam tettem az ellen, hogy kipróbálhassuk, működne -e egyáltalán a kapcsolatunk.

Azzal 'vígasztalom' magam, ami tulajdonképpen nagyon is fájó (felismertem már korábban is, hogy várható végkifejlet lesz):
-Nem lett volna hosszútávú kapcsolat.
-Lehet, hogy ha összeköltözünk, csak akkor derült volna ki, hogy tényleg nem illünk össze (hiszen a randikon mindenki igyekszik a jobbik énjét mutatni...de aztán együttélés során kiderülnek eddig rejtett dolgok is, amit a másik nem tud elfogadni, hosszú távon tolerálni.)
-Így, hogy nem is bontakozott ki igazán, együttélés, házasság, gyerek sem volt...könnyebbnek kell lennie a szakításnak.
(Bár írtam neki anno, hogy ha együtt vagyunk és a szerelem úgymond 'szinkronban' hűl ki, akkor a szakítás, a másik elengedése nem ennyire fájdalmas folyamat.)

Feltehetőleg jobb így. Nem lettünk volna sokáig együtt, mert (szerinte) mások voltak az elképzeléseink (ő írta mostanában. Erre csak most jött rá, vagy már akkor is tudta, amikor olvasta a hozzászólásaimat a neten...a világlátásomról, gyerekkérdésről..stb?).
Ezek az elképzelések persze idővel közeledhettek volna egymáshoz...azután meg pláne, hogy a dilidoki kezelésbe vesz...csak ő ezt már nem akarta megvárni.
Ez kettőnkön múlott.

Nem véletlenül hárítottam ezek szerint. Mégis kiütközött a nagy korkülönbség...és a félelem, hogy lelépett volna idővel, jogos volt.
Vajon ha nem beszélem le magamról és nyomulok, viszonzom (a ki sem mutatott, csak leírt)  érzelmeit, kihasználom a 'bújós pózt', meddig lettünk volna együtt?

Mások nem értik, miért készülök ki ennyire, ha ez a kapcsolat be sem indult igazán.
Ha valakik ugyanis tényleg megőrülnek egymásért, alig várják, hogy találkozhassanak. Mi ritkán találkoztunk, a levelezés pedig nem pótolja a személyes találkozást.

Tulajdonképpen lehet, hogy nem is kéne magam tovább krenkolni. Akár még örülhetnék is, hogy nem később estem pofára (amikor már komolyodott a dolog). A lány gyönyörű...de egy álomvilágban él. Nekem pedig nem internetes szerelem kell!
Le kellene zárni...tanulni és feldolgozni a csalódást.

Mégis fáj, hogy aki egykoron (állítólag) látott bennem valami értékeset, érdekeset, uram bocsá' (nem nagyképűségből) még intelligensnek is tekintett...ma ennyire lenéz, átnéz rajtam...esetleg még utál is.
Ennek nem ilyen csúnyán kellett volna véget érnie!

Nem is akarta ezek szerint, hogy küzdjek érte vagy megváltozzanak, komolyodjanak az érzéseim irányába.
Elég hamar beletörődött, hogy nem lehet több köztünk barátságnál. (Relatíve hamar...nem a 'másfél éves várakozásra' gondolok, hiszen ő sokkal előbb belátta, eldöntötte, felajánlotta, hogy legyen csak baráti a viszonyunk...bár eme kijelentése utánra datálható az anyukámnál tett látogatása, akinek azt mondta: 'lehetne köztünk több is barátságnál.')
Ismétlem magam: nem éreztem a valóságban, hogy tényleg akar engem. Magamban örlődtem...emiatt én sem kezdeményeztem.

Nem is érdekli már feltehetőleg (bár azt írta múltkor, hogy dehogynem...csak ahhoz képest ő magától nem érdeklődik a kezelésem, betegségem, hogylétem felől...Ja persze! Olvassa a blogomat meg ránéz a netes bejegyzéseimre a fórumon. Oh yeah!)
Nem is érdekli már, hogy rendbe tudom -e tenni az életemet és úgy esetleg élhettünk -e volna mi is boldog párkapcsolatban.

Szerintem őt soha nem érdekelte ez a kapcsolat érzelmi síkon. Egy beteg, meggyógyítandó embert látott csak bennem...én meg jó sokáig hárítottam, értelmetlennek találtam a kezelésemet.


Ilyeneket írt mostanában nekem:
-'Csalódott bennem emberileg'
Ugyan miféle csalódásra adtam én okot? Mi rosszatt tettem? Kettőnk közül kinek van vajon több oka most erre a kijelentésre?

-'Csak megjátszottam magam a neten'
Én? Mivel? Mindig magamat adtam...mindig az érzéseimet, a saját véleményemet írtam le, amiért vállaltam azt is, ha belémkötnek vagy kitíltanak érte.ű

-Ledegradálta a szellemi színvonalamat.
Ugyan mi baj van a szellemi színvonalammal? Csökkent volna az IQ -m az utóbbi időben vagy az érzelmi intelligenciámmal adódtak gondok? Pedig egykoron ő felfigyelt rám valamiért.

-Nem akarja magát még lekötni.
Erre mikor jött rá? Ha már korábban is így gondolta, miért kezdett ki velem? Mennyit szánt volna erre a kapcsolatra? Az iskola végéig kitartott volna mellettem? (Így most beigazolódottnak látom a félelmeimet, amik miatt le is beszéltem őt anno magamról.)

Írta azt is mostanában, hogy ezer dologban különbözünk.
Mik ezek a dolgok? Csak mostanában jött rá erre? Esetleg változtam valamit, ami miatt ő így látja már?

Nem voltam szerinte elég kitartó...míg a piréz srác igen (nyilván sokat emaileztek. Persze, hogy kitartó volt, hisz a reményét nem vette el neki azzal, hogy el kezdte hanyagolni, alig vagy egyáltalán nem írt neki....nem kereste.


Nem az fáj, hogy mással esetleg kiteljesedik a szerelme (mert ő is többet bele ad, ki fejezi az érzelmeit)...és boldogabb lesz mint velem (lehetett volna)...hanem az, hogy ilyen csúnyán pattintott le. El kezdett hanyagolni...nem mondta ki, hogy vége és már a baráti kapcsolattartást is minimalizálni akarja.
Nem volt mersze elém állni. Február után alig írt, találkozó felől sem érdeklődött.

Még a baráti kapcsolattartásnak sem látja értelmét. Azt írta utolsó előtti levelében:
Azzal is ártana nekem, ha írna (hisz én még szerelmet érzek iránta és kínosan kellene arra ügyelnie, hogy ne hozza szóba az -állítólagos- új pasiját vagy a terveit -kiköltözés-.
De akkor is szemét lenne velem (sic!), ha egyáltalán nem írna. Nincs jó megoldás. A köztes állapot (hogy ritkán ugyan, de leveleznénk) számomra erőltetettnek tűnne.
Fáj, de odáig jutottunk (némi durva adok-kapok után), hogy egyáltalán nem keressük egymást.

Még annak a kérésemnek sem volt hajlandó eleget tenni, hogy semleges témákról levelezzünk. Felvetettem témákat, nem írt rájuk semmit...csak elhessentett a francba (nincs értelme leveleznünk).

Akkor miért írta azt (nemrég), hogy úgy gondolja, mehetnénk még ide oda koncertekre...stb?
Amikor felvetettem neki, hogy találkozzunk, akkor meg helyből hárított. Nem nevezhetnénk ezt randevúnak, mert az állítólagos piréz barátjának ez nem tetszene. Na már most, ha a lány eldöntötte, hogy találkozunk, mehetünk koncertre, akkor nyilván ő is úgy intézné és én is igyekeznék magam vissza fogni, hogy a 'csak baráti kapcsolat' látszata fenn maradjon.


Félő, hogy a koncert utáni furcsa távozásom miatt ő akarta lezárni az ügyet úgy, hogy látszólag ő jöjjön ki diadallal a dologból. Ő akarta az utolsót belémrugni...Valamilyen vélt sérelemért...mintha azt hinné, hogy én direkt ártottam neki, játszadoztam vele és szívatásból beszéltem őt le magamról?
Ez persze lehet, hogy rossz meglátás és tényleg paranoiás vagyok. Nem akart talán ő ártani nekem (tudatosan)...de mégis így történt.

Lényegében úgy intézte az egész levelezést, hogy berágjak rá (illetve mindkettenegymásra) és én lássam be, hogy itt nem lehet HAPPY END...csak szimplán END.
Csúnya dolgokat írtunk egymásnak. (Például leírtam neki azt is, hogy szerintem kihasználta azokat az embereket, akik őt elvezették hozzám...majd el kezdte őket is hanyagolni.)

Így talán (ha én is belátom, hogy vége...vagy valamelyikünk sértődésével ér véget a dolog), akkor ő könnyebben tud kijönni ebből a félresikerült kapcsolatból és sikerül elfelejtenie engem.
Érzett egyáltalán valamit, ami miatt (hogy az érzés elmúljon), meg kell szakítani minden kapcsolatot?


Nem várt rám másfél évet, hisz sokkal hamarabb kiszeretett belőlem és (ha igaz) hamar átszeretett másba (idén márciusban döntötte el).

Anno én kérdeztem a lánytól, hogy mennyit kell rá várnom, 547 napot? (Azok után, hogy írt egy reménytkeltő SMS -t...amire
utólag persze azt mondta, hogy az én szövegértésemmel volt gond és félreértettem amit írt. Nem! Legfeljebb ő fogalmazott direkt félreérthetően. Azt is írhatta volna: 'Ne várj rám semeddig!')
Most a kérdést úgy kellene feltennem magamnak: vajon mennyi időbe telik túltenni magam ezen a csalódáson? (Igen! Csalódás volt.
Csalódtam a lányban.)

 

Ma is nagyon elkámpicsorodtam. Ma dolgoztam...akarom mondani, bent voltam a munkahelyemen...dolgom nem sok akadt.

Tegnap néztem a MINDEN VÉGZET NEHÉZ című filmet. A benne elhangzó (rám vonatkozó) kulcsmondatot leírtam. A filmen felszabadultan mosolyogtam...de amikor Jack Nicholson elutazott Párizsba és találkozott azzal a nővel, aki iránt (életében először...és sokáig bevallatlanul) szerelmet érzett...de az meg összejött közben a Jack -et megmentő fiatal dokival (Keanu Reeves)...szembesült a ténnyel...majd sétált egyet a Szajna partján. A folyó feletti hídon megállt...elment alatta egy hajó, rajta vidámkodó emberekkel...és sírva fakadt.

Ebben a pár képkocában benne volt mindaz, amit most én is érzek. Az 'elment a hajó' szófordulaton felül a kívülállás érzése fogott el. Kicsit Ő is (és én is) irígykedett tán a mai fiatalokra, akik előtt még ott van az élet...Ő meg (és én is) már öregek vagyunk ehhez...a jó, a szép dolgok (amiket igazándiból fiatalon élmény megélni) már elmúltak. Magányosnak érezhette magát...és sejtette, hogy nincs már sok az életéből hátra...nem vár már rá ilyen felszabadult fiatalos öröm...stb.

Eszembe jutott az a-Ha együttes Minor Earth Major Sky című lemezéről is egy szám szövege (Mary Ellen makes the moment count)>>> 'The world's full of lonely people'...

Az ilyenek mostanában elszomorítanak és ráébresztenek, hogy én sem vagyok már fiatal és hogy mennyire szar a magány.

De ha már zenéről is írtam: mai hangulatomhoz lelki vígasznak a CURE Boys don't cry című száma illet volna. Ciki, nem ciki...mostanában sírok. Ma is...a munkahelyemen. Sétálgattam körbe körbe...éreztem, hogy egyre rosszabodik a hangulatom...aztán egyszer csak le kellett ülnöm a sarokba és rámjött a sírás.

Ugh...micsoda férfias dolog.

Ez van.

Sokat agyaltam ma is...eszembe jutottak még dolgok. Már tegnap is kiegészítettem picit a 'leszámlás a múlttal 4.rész' című beírásomat (hogy ne kelljen újra olvasni az egészet a kiegészítések miatt, majd kiemelem őket valahogyan). A mai gondolatmenetemet inkább egy külön beírásban...Lehet, hogy már csak holnap lesz rá lelkierőm.

Megint gondolatömlenyem volt...tuti, hogy lesz benne sok ismétlés...de egy picit talán tovább bontom, kiegészítem a már leírtakat...vagy mit tudom én. Ki akarok magamból mindent írni...nem bántási szándékkal.

Hosszú idő után végre csináltam valamit. Írásban 'lezártam' a múltamat.

Tegnap már megnéztem egy zenei DVD -t is. Muszáj volt...nem akartam meghülyülni a fene nagy önsajnálatba és rágódásba. Nem ér meg nekem ennyit...

Annyi szép lány rohangál még a városban...akik közül egynek csak bejövök...tényleg. Akik ki tudják fejezni magukat...akikkel nem kell ennyit szenvedni...akik úgy szeretnek, ahogy vagyok...elfogadnak hibáimmal, gyengeségeimmel együtt...stb.

Biztosan van ilyen, csak keresnem kell vagy figyelnem és észrevennem, ha más rámtalál.

Rájöttem, hogy egy szentimentális kretén vagyok :-)

Szeretem a romantikus filmeket (nem a nagyon csöpögős fajtából.)

Utálom a retek klub-ot...ha tehetem, nem is nézem ezt a kanálist...de láttam egy film előzetesét. Úgy döntöttem...félreteszem a kereskedelmi TV iránt érzett utálatomat.

Persze nyolcvan reklámmal szakították meg a filmet...de élveztem.

A film címe: MINDEN VÉGZET NEHÉZ.

Elhangzott benne egy találó mondat (saccperkábé így):

"NEM BÚJKÁLHATSZ EGÉSZ ÉLETEDBEN A SZERELEM ELŐL, CSAK AZÉRT MERT FÉLSZ A CSALÓDÁSTÓL."

Milyen igaz. Jöjj SZERELEM! Hol vagy?

Túl sokáig hárítottam...beleöregedtem, megsavanyodtam. Ez hiányzott az életemből.

Ez a sztori hosszú ideje húzódik. És tegnap ért véget...végérvényesen. Megszenvedtem...nem tudom, hogy a másik fél mennyire szenvedte meg...mennyire gondolt komolyan bármit is, amit írt.

A törtnet szereplői (hogy még véletlenül se ismerjen rájuk senki):

-kicsi lány (10 évvel fiatalabb)

-piréz srác

-közös ismerősök

Az egész azzal kezdődött, hogy én 2007 elején el kezdtem internetezni. Regisztráltam az Index-re...először csak azért, hogy kedvenc együttese(i)m topikjain hozzá tudjak szólni.

Aztán kezdett érdeklődésem más irányba is terjedni.

Írkáltam olyan zenekar oldalára is, amit utálok, lenézek, cikisnek tartok.

Egy ilyen oldalon akadt rám kicsi lány. Védelmébe vedte azt a zenekart...bár állítólag nem szerette...de mégis úgy érezte, meg kell őket védeni a sok kreténtől.

Szóba elegyedtünk.

Utánam olvasott más oldalakon is. Sok helyre írtam. (Például az Öngyilkos topikba is). Itt olvashatott a világlátásomról, esetleg a gyerekkoromban ért sérelmeimről...de szerintem itt hoztam szóba azt is, hogy én erre a kretén világra nem akarok gyereket nemzeni.

Pár kretén rámszállt ezen a zenei oldalon...na meg kicsi lányra is.

Valamit írhatott a kicsi lány, mert mindenki azzal kezdte el őt zrikálni (meg engem is), hogy szerelmes belém. Én nem értettem, miről hablatyolnak...vagy lemaradtam arról a hozzászólásról (amiből ők ezt kikövetkeztették)...vagy szimplán csak félreérthető volt.

A kicsi lány erre azt írta: 'Ha valamit akarnék XY -tól, már felvettem volna a kapcsolatot vele'.

Kicsi lány töröltette a regisztrációját.

Majd nem sokkal rá kaptam egy email-t tőle. Meglehetősen furcsán kezdett bele a mondandójába.

Járt egy szórakozó helyre. ott ismerkedett meg olyan emberekkel, akik ismertek engem. Az egyik ismerősöm mondta, hogy van egy leányzó, aki érdeklődik felőlem. Szerinte nem kicsit lehet belémzúgva.

A kicsi lány ennél az ismerősömnél megtudakolta hol dolgozom. Bejött a boltba. Nem tudtam ki ő...éppen beszélgettem valakivel...ő kivárta sorát, majd odalépett hozzám. (Szépnek találtam.)

Kicsit furán adta elő magát. Azt mondta: 'Ha valaki már megkeresett a nevemben, az nem én voltam'. Leesett a tantusz, ki is ő. Beszélgettünk picit...majd utána napi szinten váltottunk email-t...amiben szóba kerültek az ő érzései. Lényegében szerelmet vallott.

Én meg hnem hittem el, hogy egy ilyen lánynak kellhetek. Mondtam, hogy én már nem akarok több csalódást...ő biztosan ki fog belőlem szeretni. Találni fog valakit...mert még akkor is fiatal lesz, én meg már vén fasz vagyok ahhoz, hogy egy nem végleges kapcsolattal essek pofára később. Magyarán finoman lebeszéltem magamról. Azt írtam, nem szerelmet érzek...hanem szeretetet. Az sokkal fontosabb szerintem mint a szerelem, mert az úgyis elmúlik. A szeretettel pedig egy egész élet leélhető.

Nem tudom mikor írta ezek után először, hogy akkor legyen 'csak barátság' kettőnk között...de szerintem addig még történt egy s más.

Olvasott ugyebár a depressziómról. Ez volt a fő téma az érzelmei mellett. Rá akart engem venni arra, hogy kezeltessem magam, mert akkor egy csomó dolog megváltozik és talán gyereket is szeretnék majd. Ez a gyerek kérdés fontosnak tűnt nála. Azt mondta már a legelején: 'Nagy családot szeretnék...sok gyerekkel'. Nem is sejtette tán akkor, hogy ezzel rengeteg férfit ijesztett volna meg.

Írta azt is, hogy neki a magyar fiúk nem tetszenek annyira...én vagyok a kivétel...ő alapjáraton a (most direkt mást írok) yokohamai fiúkat szereti...sőt, előbb utóbb szeretne yokohamára költözni...de mindenféle képpen el ebből az országból.

Na...ez volt a másik dolog, ami miatt úgy éreztem, nem lennénk mi örökké egymáséi.

Első találkozónkra 2008 elején került sor. Egy szórakozó helyre mentünk közös ismerőseinkkel.

A Blahán vártunk...azalatt picit beszélgettünk. Megjött a társaság másik fele is. Egy köcsög buzeráns el kezdett viccelődni velem...hosszú volt a hajam és beszólt nekem: 'Szia Djoni!' Ránéztem a legocsmányabb nézésemmel. Meglepődött a csóka majd lelépett.

Szóval elindultunk a szórakozó hely felé. Kint vártunk egy darabig, míg a társaság másik fele megissza a boros kólát (vagy bort). Untam a várakozást. Bementünk...mozdulni sem lehetett. A lány alig szólt hozzám...csak álltunk egymás mellett (miközben a szánalmas produkciót...egy tribute zenekar vergődését figyeltük), mint két rakás szerencsétlenség. Gondoltam, ha valamit érez a lány vagy akar valamit, csak kiböki végre. De nem. én sem kezdeményeztem...ehelyett beborultam...elköszöntem tőle és hazamentem.

Aztán leveleztünk. Bocsánatot kértem és próbáltam megmagyarázni a viselkedésem. Túltettük magunkat rajta...kiderült, ő sem érezte jól magát.

Következő alkalommal a városban találkoztunk. Beültünk egy kávézóba. Beszélgettünk...a depresszióról, gyógymódokról, rólam...picit róla is. Ő kérdésekkel is készült. Felírta őket egy papírra. Nagyon cukinak találtam ezt.

Aztán leveleztünk...talán még találkoztunk...a Margit szigeten...vagy ez később volt? Nem tudom.

A lényeg, hogy 2008 első harmadában volt egy koncert. Úgy volt, hogy elmegyünk mindketten. Ekkor még ő vette meg a jegyet magának. Igazándiból akkoriban kezdte ezeket a fajta zenéket megismerni. Picit talán azért is, hogy ezáltal is közelebb kerüljön hozzám. Változtatott kicsit talán még az öltözködésén is...és a haját is befestette olyanra, amilyet én szeretek (olvashatta ezt is).

A koncert nagyon rosszul sűlt el. Ő bement a közös ismerősünkhöz. Nem mondtam semmit sem biztosra, hová megyek először (hogy bemegyek e hozzájuk és ott találkozunk...vagy csak a helyszínen. Azt sem tudtam, busszal megyek -e vagy egy másik barátomék autójával.)

Végül ez utóbbival: autóval mentem. Nem volt nálam a telefonom...kicsi lány pedig próbált többször is elérni engem. Megijedt, hogy nem leszek ott. Picit többet ivott a kelleténél...és amikor összefutottunk a bárba, furán viselkedett. Odaadtam neki az ajándékként vitt CD -ket. Megköszönte...majd lelépett az közös ismerőssel. Teljesen magamba rogytam. Gondoltam: fura ez a lány és nem akar tőlem semmit.

Aztán ezen is túl tettük magunkat. Megint leveleztünk.

Én telefonáltam neki először. (Ő tudta a számomat.) Megkérdeztem tőle, hogy nincs -e kedve kijönni velem Kukutyin ország fővárosába az egyik kedvenc zenekarom koncertjére? Azokkal mennénk kocsival, akik a félresikerült koncertre is magukkal vittek.

Nem...nemtud jönni...mert a szülei nem engednék ki. Kicsit meglepődtem a szülői szigoron.

Aztán levelezés...pár találkozás.

Följött hozzánk egyszer. Megismerkedett az anyukámmal. Beszélni akart vele a depressziómról. Magukra hagytam őket.

Anyám rákérdezett a kicsi lánynál: 'Érez -e irántam szerelmet'

Ő ekkor állítólag azt mondta: 'Részemről lehetne több is'.

Leveleztünk...leveleztünk. Elmentünk egy szórakozó helyre. Táncoltunk...de nem történt semmi. Sem egy kézfogás, sem egy puszi...sőt, mintha mindig intim távolságon kívül maradt volna. Nem láttam rajta azokat az érzelmeket, amiket email-jeiben írt. igaz, én sem kezdeményeztem.

Aztán később elmentünk egy másik szórakozó helyre...ahol aznak DJ -ztem. Aztán beültünk a kisterembe. Ott csak ketten voltunk. Ittunk. Elheveredtünk egy-egy fotelben...majd hírtelen még jobban elnyúlt...picit befordult felém...de kellően távol volt tőlem még így is. Mint kiderült, jól érzékeltem, hogy ez amolyan 'bújós póz' akart lenni...de én fatökű voltam és nem moccantam rá (azok után, hogy ennyi félresikerült dolog történt és addig nem láttam semmi jelét annak, akar -e tőlem bármit is azok közül, amiket leírt anno).

Szóval nem mozdultam rá. Ezt ő állítólag utólag értékelte bennem...nem akartam kihasználni a helyzetet, mint a többi fiú.

Feljött velem egyszer a környékünkön sétálni. Aztán ő még tovább ment egy környéki nevezetességet megnézni. Kicsit később ment haza...ezért a szülei helyből rosszra gondoltak.

Tudtam már régebben, hogy ő kimegy Kukutyin országba pár hónapra az iskola miatt.

Ettől is tartottam.

Augusztus 20. -án feljött hozzánk. Megismerkedett apámmal is. Sétáltunk a környéken...majd megnéztük a tűzijátékot...és hazament.

Aztán még kétszer találkoztunk azt hiszem kimenetele előtt.

Szeptemberben...ekkor is szóba került a kezelésem. Írt egy könyvet is nekem (több könyvet átolvasott miattam...gyógymódok után kutatva. Ezért hálás vagyok neki). Én persze megint hárítottam...elbagatelizáltam a kezelés fontosságát, mondva: nem hiszem, hogy magamon kívül más meg tudná oldani a problémáimat, ki tudná törölni emlékezetemből az engem ért sérelmeket illetve tud segíteni azokat feldolgozni...illetve nem hiszem, hogy attól bármi is megváltozna, ha ezeket még x ember előtt kidumálnám.

(Utólag mondta csak el, hogy ő ekkor ébredt rá, hogy nem lehet köztünk semmi....csak barátság...amit persze ő már korábban kimondott...de talán titkon még reménykedett.)

Sétáltunk a várban...fagyiztunk.

Aztán az utolsó találkozónkra a munkahelyemen került sor. Bejött elbúcsúzni. Én meg mondtam neki viccelődve, hogy nyugodtan ismerkedjen odakint. (Itthon is rengetegen rámozdultak.)

Aztán kiutazott. Egyre ritkábban jöttek a levelek tőle. El kezdett szívemnek nem különösebben kedves dolgokról is írni (ilyen olyan udvarlók).

Aztán írta, hogy két előzőleg ott lakó piréz származású ürge is rámozdult. Az egyik szemétkedett...a másik rendesebb volt. Hárította őket...de aztán képbe került az egyik piréz fiatalabb kisöccse. Annyit írt csak, hogy megismerték egymást és nagyon sokat beszélgettek. Megtetszett a piréz zene neki. Mit tudtam volna többszáz kilóméter távolságból csinálni, Szerelmet már hiába vallottam volna neki, hiába állok neki féltékenykedni, hiszen megbeszéltük, hogy akkor 'csak baráti' (ezt ő akarta így elsőként...mégegyszer leírom).

Még inkább ritkultak a levelek. Besértődtem.

Aztán hazajött 2009 januárjában. Kb 1 hónap múlva találkoztunk. Addigra már olyat írt nekem, hogy kiestem az ISTEN státuszból...megtanult emberként kezelni...de azt nem írta akkor még, hogy össze is jött ezzel a piréz fiúval.

(Mostanában mondta csak, hogy mivel a piréz fiú kitartó volt...email-ezésbe, gondolom, mert ez is távszerelem jelleget ölthetett...márciusban gondolta úgy kicsi lány is, hogy jó, akkor legyen kapcsolat. Nekem annyit sem mondott márciusban, hogy 'fapapucs'.)

Találkoztunk a városban (február második felében)...beültünk egy cukrászdába. Adtam neki ajándékot: egy koncertjegyet és egy csokit.

Aztán nagyon ritkán jött csak levél. Felvettem én is a ritmust...én is csak pár nap múlva írtam vissza. Meg is lepődött ezen. Mondtam: gondoltam, ha már taktikázol, én miért ne tehetném.

Írtam neki, születésnapjára... húsvétra...visszaírt egy köszönömöt....deaztán 7-8 napig semmi. Én itt már leírtam ezt a 'kapcsolatot'. Pedig még el sem jött az ominózus koncert. 

Valamikor rákérdezett, hogy hol fogunk találkozni. én nem mondtam semmi biztosat...mert szintén nem tudtam, ki visz (vagy én megyek -e busszal)...kamerázni is akartam...és még a koncert előtt valakivel bizniszeltem. Mondtam, ott nyilván összefutunk.(Már nagyon haragudtam rá azért, hogy le sem szarta a fejemet).

Be volt kapcsolva a telefonom. Nem keresett. Én a koncerthelyszín felé menet összefutottam két barátommal...velük mentem le. Megvárták, míg bizniszelek...aztán bementünk. A bárba mentünk...vettem 3dl jobb fajta vörös bort.

Bementünk a koncerterembe. Nem láttam ott mást a haverjaim közül. A kicsi lányt sem láttam...nem hívott...én sem hívtam. Elkezdődött a koncert. Rámakadt egy vidéki srác (közös zenei érdeklődés). Fényképet is készített, hiszen eddig csak leveleztünk.

A második szám környékén két fiatalabb csaj el kezdett kőkeményen nyomulni előre...én meg próbáltam tartani magam...de ugyebár a kezemben volt a piám. Rájuk szóltam: NYUGIIII!!!

Valamit visszapofáztak, de leszartam.

Aztán újult erővel nyomultak...majd' kilökték a kezemből a poharat. Ekkor megint rájuk óbégattam. Nekik állt feljebb. A magasabbik csaj beszólt neke: 'Öcsi! Ha nem tetszik, menjél haza! Ez rock and roll! Hogy nézel már ki különben is!' El kezdett fenyegető mozdulaokat tenni (öklével hadonászott és fölém magasodva ugrált....volt vagy 20 éves kábé.) Na, erre én azt mondtam: 'Picinyem! én már akkor szerettem ezt a zenekart, amikor te apád zacsijában még kósza gondolat sem voltál'. Erre a kisebbik csaj akart nekem ugrani (:-D). Közénk állt egy csávó. Ez a csávó szerintem bepróbálkozott még nálam, hogy sikerül -e provokálnia. Lökdösött ő is direkt, ahogy táncolt előttem. Aztán látván, hogy már nem érdekel az egész, odajött, átkarolt és valami olyasmit mondott: próbáld meg jól érezni magad te is és ne baszd el az estémet. Erre a kezemmel mutattam neki, hogy húzzon már odébb. Kivittem az üres poharamat a bárba...vissza akartam menni a helyemre. Ekkor egy debella csávó szólt be, hogy mit nyomulok. Leszartam utána már az egész koncertet. Nem ezért fizettem 5000Ft -ot.

Kifele menet a lépcsőnél rámköszönt kicsit ijedten a kicsi lány: 'Szia XY'. Méla undorral felé fordultam...flegmán nyekegtem neki egy sziát...aztán hátat fordítottam és feszes léptekkel kivonultam. Hírtelen megkönnyebbűltem. VÉGE! Úgysem volt ez normális kapcsolat...mert ha szerelmes lett volna belém, többször akart volna ő is találkozni velem...vagy látván a teszetoszaságomat, gyávaságomat, ő kezdeményezett volna akár csak annyit, hogy megsimogatja a kezem...vagy valami egyéb jelzést ad...még jóval korábban. De nem. Folyton csak a betegségem volt a téma és nem jelzett semmit. Kivéve azt a 'bújós pózt' amit meg már azért sem használtam ugyebár ki, mert akkor már 'hivatalosan' is 'csak barátok' voltunk (szerinte).

(Másoktól hallottam, hogy rajtuk keresztül keresett a kicsi lány engem, hol vagyok. Miért nem telefonált? Egyszerűbb lett volna.)

Hazaértem a koncert után. Bekapcsoltam a gépem...koncertbeszámolót akartam írni. Megnéztem előtte az email-jeimet. Kicsi lány írt. (Erre ugyan nem emlékszik...pedi állítólag megőrizte eddigi levelezésünket). Szóval annyit írt benne: 'Ez meg mi volt? Így nem érhet véget!' (Tényleg ezt írtad...)

Én hülye, erre visszaírtam neki. Bocsánatot kértem és újra beláttam, mi nem lehetünk hosszú távon boldogok egymással. (Megint lebeszéltem magamról...végleg)

Aztán itt kezdődött az én kálváriám...a 'kapcsolatunk' legkeményebb 1 hónapja.

Írtam neki 1-2 nap múlva egy SMS -t, hogy 'Amúgy lenne még nálad esélyem?'

Válasz: 'Nem! Nekem olyan pasi kell, aki tudja, hogy engem akar'

Válaszom: 'Én téged akarlak. Későn merem csak bevallani, hogy én többet érzek irántad 'csak barátságnál.'

Válasza: 'XY! Te most szórakozol velem? Örülök, hogy viccelődős kedvedben vagy.'

Válaszom: 'Nem viccelek...tényleg szeretlek'

Így ment egy darabig. Írt egy email-t, amiben konklúzió gyanánt azt írta: NEMerőlteti a kezelésem...NEM erőlteti a kapcsolatot...barátság? Persze...

És előállt a piréz hódolójával, akihez már többször kiutazott Kukutyin ország fővárosába, ahová költözött a srác...de egyéb okokból ő nem jöhet ide. Második alkalommal már ott aludt nála. (Nem külön szobában...) Huhh! Velem nem volt ilyen gyors a kicsi lány. Egy simogatásra sem futott.

Na mindegy. El kezdtem csúszni-mászni. Még egy kibaszott hírdetést is megjelentettem (szeretem). Ő meg elkezdett velem szórakozni.

Elküldött a francba megint...persze szigorúan csak email -ben..SMS -ben...mert személyesen már nem volt bátor.

Erre én küldtem neki egy email-t, amiben kellően kiosztottam. Leírtam, hogy mindenkit kihasznált eddig...azokat is, akik úgymond elvezették őt hozzám...majd elkezdte őket is hanyagolni.

Nem gondoltam volna, hogy erre még visszaír. De visszaírt:

'XY! Én vártam rád másfél évet. Nekem nem jár több idő, hogy kiismerjelek?'

Hoppá! Akkor próbára tesz? Talán van még esélyem. Meggyőzöm, hogy a piréz fiúval való kapcsolata nem lehet életképes, hosszú távú, mert messzire vannak egymástól (Azóta kiderült: ki akar költözni hozzá...mondjuk ahhoz képest, hogy a szülei velem ki sem akarták őt engedni Kukutyin országba...oszt' még egy pár ellentmondást felfedeztem...e ezeket nem írom le...mert már így is meg lettem paranoiával gyanusítva. Volt rá okom...erről picivel később)

Verseket írtam neki...dalokat küldözgettem. 10 esetből 9-szer válaszra sem méltatott. Aztán egyszer-egyszer bizakodásra okot adó dolgokat írt le.

Kérdeztem: 'Te másfél évet vártál rám. Nekem mennyit kell rád várnom? 547 napot. Te érted bármikor...'

Válasza: 'Igen. Kb annyit :-) '

Hoppá! Újabbb reménysugár.

Felbátorodtam. Szerelmet vallottam megint.

Elküldött ismét a francba: 'Hiba volt ez a visszaszámolósdi.'

Felhívtam telefonon. Vitatkoztam vele...bizonygattam, hogy szeretem. Mondtam, hogy azt sem mondta még el, hol lakik, nem mutatott be a szüleinek. Én pedig szívesen találkoznék velük...őt megvárnám iskola után, vizsga után...stb.

Erre ő: 'Csak júniusban akarsz találkozni?'

Mondom: 'Neeem. Sokkal előbb'.

Hoppá! Újabb reményt keltő elszólás.

És így ment ez a cicázás még egy darabig. Teljesen kikészültem. Beírtam egy topikra a sztorit. Onnan írt nekem egy emberke email-t. Ajánlotta: írjak olyan blogot, mint Ő. Elolvastam...és kicsit furcsa volt a sztori. Picit hasonlított a mi sztorinkra jól kicsavarva persze. Egyrészt ugyanakkor kezdte el vezetni (majdnem), amikor én beírtam a sztorimat arra a topikra...

És itt jön képbe a paranoiám :-)))

Elkezdtem a saját blogomat írni. Beszúrtam a linkjét a topikra. Dolgoztam éppen...és rossz érzéseim támadtak. Felhívtam kicsi lányt, aki megnyugtatott, hogy más nem férhet hozzá az újonan nyitott email címéhez, amin keresztül zajlott az utóbbi időben a levelezésünk (amióta kapirgásztam nála).

Lementem megnézni a netkávézóba mi van, mert kicsi lány mondta telefonban, hogy töröltessem a hozzászólásaimat, mert eszkalálódott a diskurzus a topikon és félő, hogy ráismernek.

Írtam a moderátoroknak. Olvastam azt is, kicsi lány mit írt a topikra. Azt írta kábé, hogy megismert engem...stb...így alakultak a dolgok...ő már csak barátként kezel...beteg vagyok...stb...ÉS NEM MINDEN IGAZ, AMIT OTT ÍRTAM. (Hozzáteszem: DE! MiNDEN IGAZ VOLT...AZ ÉN SZEMSZÖGEMBŐL. Ezt úgy hívják: szubjektív vélemény).

Töröltettem a blogom linkjét is és kigyomláltak minden hozzászólásomat abból a topikból.

Jött egy post az első beírásomra. 'Olvasni fogom'.

Megnéztem az email címét, ki küldte. Ekkor lepődtem meg igazán és éreztem úgy: szívatnak (PARANOIA maximus).

A postot elkövető ember neve ugyanis kísértetiesen hasonlított a kicsi lány piréz pasijának nevéhez. (Egyszer telfonban el is szólta magát, hogy az ő volt.) Vagy mégsem? Áááá, nagy a zűrzavar.

A másik érdekes szitu: a kicsi lánynak szülinapjára akartam adni egy másik koncertjegyet is. Februári találkozónkkor ki akarta fizetni...de én türelemre intettem. Aztán az áprilisi konceten akartam neki odaadni...feltéve, ha összefutunk. Nem futottunk össze...csak kifelé menet. Akkora már nem akartam neki adni semmit.

A koncert utáni emailek során megerősítette, hogy ő nem biztos, hogy el tud jönni arra koncertre majd, mert akkor vizsgázik...ha el tudom adni, adjam el.

Meghírdettem. Csak mostanában kapcsoltam (felírtam a jegy iránt érdeklődő emberek nevét...összvissz ketten voltak). Végül egy olyan nevű fiú vette meg, akinek családi neve szintén (egy betű eltéréssel) hasonlít a kicsi lány piréz fiújának nevéhez.

(PARANOIA ultra maximus).

Írt nekem olyanokat is, hogy: 'Csalódott bennem emberileg'. Kérdésem: ugyan miért?

'Csak megjátszottam magam a fórumokon'. Kérdésem: ugyan mivel? Kettőnk közül ezek szerint én voltam az egyedüli, aki magát adta...őszintén írt...még cikis vagy kellemetlen, esetleg nem a publikumra tartozó dolgokról is. (Erre ő azt írta: nem érti, miért írok le ilyen dolgokat...ha ez jó nekem, csináljam...de őt ne keverjem bele, ne legyen felismerhető.

Ugyanakkor ő is tanácsolta a 'csoportos terápiát': kibeszélném magam x másik ember előtt. Nos, a fórum is pont ilyen. Igaz, nicknév mögé bujok és a többiek is. De kiírom magamból, reagálnak. Ő írta később a beirásomra reagálóknak adott válaszaim miatt, hogy én még a pszichológusomra is rátámadnék. Persze! Ezt a hülyeséget. Egy pszichológus nem kezdene el személyeskedni, lebuzizni...mint azt a fórumon páran megtették.

Kicsi lány pedig egyáltalán nem volt felismerhető a beírások alapján...szerintem.)

Aztán még írt egy olyat is, hogy 'csalódott a szellemi szinvonalamban'. Oh...egykoron pedig állítólag felnézett rám pont olyan dolgokért (jó meglátások, szimpatikusság, stílus...stb)...amikért most meg utál engem vagy csalódott.

Huh, micsoda pálfordulás.

Aztán ugyanazt csinálta, mint én anno vele: lebeszélt magáról: 'Erkölcstelenebb vagyok, mint te azt gondolnád'...Nem így gondoltam, mert láttam (hallottam közös ismerőstől is), hogy bátran állta a rátapadni akaró (kéretlen) udvarlók rohamát.

No...nem akarom tovább húzni. Vívtunk még egy keveset egymással. Tegnap lezárult. Írt egy igen kedves levelet...amiben csak úgy hemzsegtek az ellentmondások. Nem akart tőlem semmit...de mégis, mert el kellett nyomnia az érzéseket...stb.

Visszaírtam neki hasonlóan kedvesen...felhívva figyelmét arra, mennyire érzem magam most átbaszva.

Mindegy. VÉGE! Hál' Istennek. Jól gondoltam anno: NEM AKART Ő TŐLEM SEMMIT...mert nem szerelem az, amikor két ember csak email-ekben kommuikál és mond dolgokat...de a való életben nem mutat ki semmit belőle. Bebizonyosodott, hogy legfeljebb a lelkemet akarta megmenteni. Ez most bekövetkezik talán, mert anno azt írta: 'Ha igazán szerettél volna, akkor nem utasítottad volna el a kezelést'...

Most, hogy bizonyítanám neki, elmegyek...már nem érdekli.

Semmi gond. kiismertem végül és (még ha akart is jót nekem valaha), tudtán kívül vagy direkt, többet rontott az állapotomon az elmúlt egy hónapban.

ENNYI! VÉGE!

Nem akarok vele többet foglalkozni...beszélni sem.

(Ő is írta tegnap, hogy nincs értelme levelezni sem. Ő sem hisz már a fiú-lány barátságban...és amíg én érzek valamit iránta, addig szemétség lenne tőle...blabla. De attól még a zenéket megköszönhette volna...vagy lehetett volna olyan bátor, hogy mindezt kultúrált formában, szemtől szembe elmondja és nem játszadozik még velem eddig.)

Essen szó a 'barátaimról' is.

Emberismeretemről már írtam az egyik kommentemben. Leírtam, hogy sikerült mindig beválasztanom. Következménye képpen egy olyan igaz barátot sem sikerült összeszednem, aki a mai napig kitartott volna mellettem. Persze nem csak őket hibáztatom ezért. Én is ludas vagyok benne. (Pl. a már előbb említett rossz emberismeretem miatt.)

Az általános iskolai 'barátaimról' már írtam. Úgy voltak azok barátok, mint ahogy én a dalai láma. Nem is tartom velük a kapcsolatot.

A szakközép iskolában egy komolyabbnak nevezhető 'barátom' volt. Vele a technikusi osztályban romlott meg a viszonyom (érettségi utáni +1 év alatt).

Nem mondom...furcsán viselkedtem én is...de így is érthetetlen volt egy-két dolog számomra.

------------------

Aztán hosszú szünet. Nem igazán barátkoztam.

Hangmérnöknek készültem. Elmentem egy hangtechnikai szakiskolába. Ott két emberrel kerültem úgymond 'baráti' kapcsolatba.

Az egyikkel közös zenei érdeklődésünk miatt (Dead Can Dance)...érdekes, hogy a zene miatt ismertem meg egy csomó embert...és a korábbi barátnőmet is (aki mint mostanában kiderült, nem akart szintén komoly kapcsolatot.)

Szóval ezzel a gyerekkel tanulmányaink során is kiegészítettük egymást. Én a műszaki tárgyakhoz értette (ilyen szakiskolából jöttem)...Ő pedig a zeneelmélethez.

Én magyaráztam neki ezt, ő pedig magyarázta a hármashangzatokat meg minden egyéb okosságot. Vele füveztem először...DCD -re. Nem okozott akkora élményt a spangli.

Aztán a viszonyunk nem megromlott...csupán Ő el kezdett szélesebb körben cimborkodni...egy másik zenész ambiciókkal bíró gyerekkel. Egy kicsit mellőzött...de nem vesztünk össze.

Aztán jöttek a szakmai gyakorlatok. Stúdióba mentünk, külső helyszínekre felvételeket készíteni, hangjátékot csinálni...stb.

Ekkor került képbe egy másik srác...akit később szesztestvéremmé fogadtam :-) Illetve Ő engem...mert én csak a suli elvégzése után kezdtem el keményebben piálni.

Elvoltunk, mint a befőtt. Gyakorlatok során csináltunk pár közös számot.

Őt is tanítgattam az elektrotechnika csínjára bínjára.

Jöttek a vizsgák. Valamelyik kretén felírt engem szerdai napra az utolsó gyakorlati vizsgára. Erről én nem tudtam. Szerdán még otthon tanulgattam...erre megszólal a telefon délután: hol a picsában vagyok? Bent kéne lennem vizsgázni!!!

Mondom. mi van? Csütörtökön kell mennem.

'Kapjad össze magad és legyél itt bent x időn belül, vagy baszhatod!'

Mondtam, hogy nem érek be. Sikerült megdumálni, hogy a következő stúdiós gyakorlati nap a turnus előtt, reggel 7 órára menjek be. 1 órám volt befejezni a vizsgamunkát. Pechemre nem a kedvencemet kaptam (soksávos felvétel keverése)...hanem ugyanazon klasszikus zenei mű két különböző előadását kellett több vágással egybe gyúrnom. Hát...kicsit rövid volt az idő...idegeskedtem...de befejeztem. Mentem be aztán szóbelizni, ahol meghallgatták az egész éves gyakorlati munkáim zömét. (Külső komolyzenei felvételeket, rádióműsort, saját zenéket és a hangjátékot...na meg a gyakorlati vizsga munkámat.) Amikor ez utóbbit hallgatták, megkérdezte a vizsgáztatók közül valaki: mi volt a koncepció?

Mi lett volna, bazdmeg! Volt rá összvissz 1 órám...és kurva ideges voltam.

Nem lettem kitűnő gyakorlatból...viszont az elméletet kentem-vágtam.

A barátom megbukott...azt hiszem, az audiológiai teszteken. (Azóta sem végezte el...pótvizsgázott).

Mindegy. Utána a gyakorlatokon részvevőkkel (csoport...5-6 fő) elmentünk piálni. Ekkor ittam az első komolyabb mennyiségű sört. (4 korsótól kikészültem).

No...aztán ezzel a szesztestvéremmel összejárogattunk. Én itthon berendeztem egy házistúdiót...itt ökörködtünk.

Eljártunk piálni. Elmentem olyan helyre dolgozni, ahol 2 nap melót 2 szabadnap követett. 2 szabadnapom egyikén mindig beültünk az egyik kedvenc Király utcai sörözönkbe, ahol jó házi sört mértek.

Kiültünk a Margit szigetre is...a szabad ég alatt piáltunk...egyre keményebben. :-)))

Egyszer egy általa hozott 65% -os barackpálesszel igen keményen kiütöttük magunkat.

Mivel az én buszaim már nem jártak, felmentünk (eltámolyogtunk) hozzájuk. Ha nem fogott volna, simán elesek. Felszálltunk a buszra. Előttem egy zacskó...biztos ami biztos alapon, ha hánynom kell. Láttam a megvető pillantásokat.

Felmentünk...lefeküdtem. Másnap reggelre kijózanodtam...Ő meg pont akkora lett szarabbul. Én persze a felesleg egy részét kirókáztam...Ő meg nem, és küzdött a szervezete :-)

Aztán volt olyan, hogy ősszel szintén a szigeten piáltunk. Leültünk egy padra és az üres sörösüvegeket az avarban gyűjtöttük. Jött egy csöves ürge. Kérdezte, kellenek -e az üvegek. Mondtuk, majd elviheti, ha végeztünk. Végeztünk. Lehúgyoztuk mindketten az üvegeket :-)))

Aztán egyszer felszedtünk két csajt. Szokásos Király utcai sörözőnkből kifele jövet mentünk a Deák térre, a villamoshoz. Hárman voltunk (az ivócimborám haverja is jött...azóta szent életű mélyen vallásos keresztény lett :-D) Jött két kiscsaj...kérdezték, hol lehet sütit kapni. A király utcában volt egy cukrászda szerűség. Elkisértük oda őket...én gavallérkodtam: fizettem a sütijüket. Kérdezték, mi a tervünk estére. Ők mennek tovább a WigWam -ba. Nagyszerű! Menjünk mi is. A harmadik cimbora lelépett. Maradtunk ketten a két kiscsajra. Az egyik szőke volt...a másik fekete hajú. (a gyengéim! Imádom a fekete hajú lányokat).

A WigWam-ban rock buli volt...és habparti! :-)))

Sík részegen táncoltam olyan zenékre a habbal teli medenceféleségben, amiket alapjáraton nem hallgatnék meg. Aztán a csajok eltüntek. (Megjegyzem: még a villamoson elsütötték, hogy Ők leszbikusok.)

Aztán volt egy olyan sztori, hogy nyáron a Plázson dzsámbásztunk...négyen. Dögunalom volt...mondtam, húzzunk már el valahová. Elindultunk a kőrúton...vettünk egy-egy üveg vodkát (nem 7dl)...azt a ZP -ig kivégeztük. Bementünk a ZP -be. Ott bort ittam. Átmentünk a BME kollégiumába...ott sört. Aztán amint kiléptem a szabad levegőre...kurva rosszul lettem. Összerogytam...ledőltem a kockakő kerítésre. A többiek élesztgetni próbáltak. Az egyik kretén ököllel ütötte a pofámat...zsibbadt, de nem szóltam semmit. Felhívták apámat...Ő vitt haza autóval.

De a legkeményebb sztori: beültünk a Marxim-ba. Zabáltunk, angol barna sört ittam. Erre megszólal a szesztestvérem: menjünk ki a nyóckerbe. Mondom: Te hülye vagy. Jól érzem magam...kint kurva hideg van. 'De menjünk!' 'Jó, menjünk wazze!'

Vettünk egy-egy üveg pezsgőt. Járkáltunk a legdurvábbnak hitt helyeken. Semmi nem történt. Vissza a Rákóczi térig. Ekkor a rosszlányoknak már nem volt szabad strichelniük az utcán...de ott volt valami játszótér féleség...és ott egy mászókánál gyűltek a lányok.

Odamentünk. Azért voltak ott. Elmentünk az egyikkel szobára .-) A barátom akkor már a MR által indított riporter képzőbe járt. Bementünk a házba. Egy kicsiny előszoba fogadott. Asztal...a falhoz tolva egy ágy, rajta egy dagadt nő aludt. A másik, aki tartotta a frontot, nézte a TV -t. Köszöntünk...semmi. Jó...bementünk a szobába...amit az előszobától csak egy elhúzott függöny választott el. A szobában egy ágy és egy fürdőkád volt.

Sokáig csak beszélgettünk a nővel. (Mondom: riporternek készült a kedves barátom). Aztán mondtuk, legyen már valami performance is. Levetkőzött a csaj...és mi csak tapenoltuk, de nem dugtuk meg. .-)))

Aztán pár perc múlva a kint tévéző öreglány beszólt: 'Mi lesz már?'. Oké...lejárt az időnk. Ketten fizettünk 3000Ft -ot (együtt.) Elmondhatjuk: kurváztunk .-)))

A srác aztán megismerkedett egy lánnyal. El kezdett kicsit hanyagolni. Azért találkoztunk hébe-hóba...de már nem annyiszor.

Aztán egy másik lány is rázakkant (miután az előző lelépett külföldre).

Ennek volt 3 éve lassan, azóta nem beszéltünk.

Magyarán ez is inkább csak haverság volt, de nem igazi barátság.

--------------------------------------------

A munkahelyemen nem alakult ki komolyabb barátság...egy embert leszámítva. Vele is összebalhéztam egyszer...egy lányon, illetve gy buli miatt.

Mindig is szerettem volna DJ -zni. Ő összehozott egy arccal. Ez az arc kért tőlem egy bemutatkozó CD-t. Összeraktam egy 80 perces mixet...kurva jó zenékkel...folyamatos mixben.

Adott egy esélyt.

Meghívtam a kollégáimat és az előző exemet (aki nem akart komoly kapcsolatot).

A kollégák eljöttek...de mivel nem tudtam én sem, mikor léphetek a pult mögé, leléptek. Az exem késve jött egy barátnőjével. Közben találkozott ott lent egy egyetemista társával (vagy kivel). Vele állt le beszélgetni...hozzám meg elég keveset szólt. A barátnője szólt neki finoman, hogy velem is beszélgessen. Kérdezett valamit, de már tele volt a tököm, mert a másik csóka (aki szintén DJ -zett ott) nem tudott arról, hogy én is kaptam lehetőséget. Volt egy fellépő zenekar is...én meg erről nem tudtam. A lényeg, hogy volt ott még egy másik lány is, akire a haverom ráakart hajtani...én meg lebeszéltem Őt. Mondtam a lánynak is, hogy ne csináljon semmi hülyeséget. Ez visszajutott az éjjel a barátom fülébe...erre annyit mondott: köszönöm, hogy elbasztad az estémet. Na...ez sok volt nekem. Fogtam magam és hazáig gyalogoltam (kb másfél órát).

Másnap a munkahelyemen kérdezte a barátom: ez mi volt? Jött a csóka, aki esélyt adott ott nekem és keresett. Csalódott bennem...stb. Elküldtem a picsába Őt is.

Na...egy darabig haragudtunk egymásra...de utána normalizálódott a viszony. közben kiköltözött külföldre...de ha hazajön, találkozunk és email -ben tartjuk a kapcsolatot. ő rendes gyerek.

------------------------------

Zenei érdeklődésem folytán megismertem pár embert. Voltak olyanok, akiket úgy uszítottak rám (más boltokból, ahova jártam vásárolni). Ezek is lekoptak rólam, amint megkapták, amit akartak.

Volt egy másik gyerek, akit én ismertem meg az egyik pláza lemezboltjában. Kerestem egy CREATURES lemezt. Ő is szeretee...szóba elegyedtünk. piáltunk, zenét csináltunk, dumáltunk...stb. Aztán Ő is jóba lett azzal az ürgével, akit úgymond rámuszítottak. Az ürgéről azt kell tudni, hogy egy nagy lemezcégnél dolgozik. Na, kedves plázában megismert cimborám összejött vele. a lemezcéges gyereknek jobbak voltak az anyagi lehetőségei, ebay-ezett...így jobb dolgai voltak akkoriban, mint nekem .(Ma már nem így van .-D)

Szóval kedves plázában megismert cimborám el kezdett hanyagolni engem.

Vége!

-----------------------------------------

Munkahelyem miatt megismertem egy másik arcot is. ő is dolgozott itt...de csak pár hónapot. én akkor még nem dolgoztam itt.

Ő éjjel-nappal a számítógépe előtt ült...szedte le a zenéket...míg én internetem nem lévén, rá kezdtem el támaszkodni. Kalózkoncerteket kezdett el átírogatni nekem...én meg az eredeti CD -imet adtam oda neki9 átmásolásra.

Ez a kooperáció tartott egészen 2005 decemberéig. Ő menetközben kénytelen volt Budapestről elköltözni. Ritkán ugyan, de feljárt Pestre. Az internetre feraktak egy számot...akkoriban csak onnan lehetett azt leszedni (azóta megjelent hivatalosan is lemezen...sőt, még a promó CD -t is megszereztem a számból).

Kértem,hogy ha legközelebb jön, írja ki nekem egy CD -re. Erre a válasz SMS: 'Nagyon unom már ezt. Mikor lesz már saját interneted?'

Válaszom: 'Azt hittem, kölcsönösségen alapul a kapcsolatunk. Te is írsz nekem dolgokat, én meg odaadom a gyári CD -imet.'

Válasza. 'Ha úgy érzed, valamivel tartozom neked, akkor szóljál!'

Nem szóltam...sőt, azóta nem is írtam neki.

A sors fintora, hogy azóta a kedvenc zenekarunk topikján szóba elegyedtünk egymással...de ezt megelőzte az is, hogy ő több ismerősét (aki írogat szintén az oldalon) figyelmeztette, hogy hamarosan feltűnhetek a neten és kerüljenek el engem, mert mittudomén miket mondott (milyen vagyok.)

A plázában megismert 'barátom' is figyelmeztette ugyanezt a kört. Mintha leprás lettem volna.

---------------------------

Ennyi

A most következő sztori családon belül történt meg.

Soha nem voltam túlfizetve a munkahelyemen. Olyan ember vagyok, aki kimondja azt, ami a szívét nyomja...s ezáltal nem lettem túl népszerű. Zavarni szoktak olyan dolgok, ha valaki leszarja magasról a munkámat...figyelmetlenségből, nemtörődömségből...vagy ami még rosszabb, direkt szétkúrja egy fél perc alatt. Utálom azt, ha egyesek lógnak, kerülik a munkát...és ennek dacára mégis jobban keresnek, mint én. Utálom a seggnyalókat...és a munkahelyemen bizony nem egy, nem kettő ilyen van.

Vízöntő vagyok (akváriuszos...hehe!)...önálló gondolatokkal, tele újító, jobbító szándékkal. Végre hajtom én az elvárt dolgokat...akkor, ha annak értelmét, helyességét látom. Ha hülyeségnek, elhibázottnak tartom, akkor megyek a saját fejem után. Nem egyszer csináltam már másképpen dolgokat, mint ahogy az ki lett adva utasításban....és bizony, nem egyszer cselekedtem így helyesen...olykor még az utasítást kiadó ember is belátta, hogy jobb így. (Nem fényezem magam...de jó logikával, kombinációs képességgel áldott meg a sors...muszáj valamivel kompenzálni azt, ha már az emberismeretem ennyiszer cserben hagyott...de erről majd a következő részben :-D)

Mindezt csak azért említettem meg, mert habitusomból kifolyólag nem voltam sohasem kedvenc a főnököknél. Én dolgozni tudok...nyalni nem.

Nem kerestem sokat (itt hagytam abba)...de igyekeztem a hazaadás mellett a hobbimnak élni (lemezek)...valamint félrerakni, amiből vagy hangszert vettem...vagy szimplán gyűjtögettem.

Jó sokáig itthon tároltam a pénzemet, egy boritékban.

A történet szereplői:

-bátyám felesége

-bátyám feleségének a lánya

-szüleim

-én

A sztori:

Gyüjtögettem...kaptam is innen onnan pénzt. Tudni kell azt is, hogy bátyám felesége sohasem volt szimpatikus számomra. Egy tenyeres-talpas parasztnak tartom (nem földművelő :-D)...nagypofájú, folyton a középpontba kerülni vágyó érettségizetlen liba.

Az iskoláit azért nem fejezte be, mert közben terhes lett (szebb szóval: áldott állapotba került...wow!)

Megszületett a gyerek. Apám oda volt meg vissza. Elkényeztette az unokáját...gyakran a szülők tíltása ellenére megengedett neki dolgokat...magyarán hangyányit félre lett nevelve.

Kicsit jogosan érezhettem szerintem, hogy apámnál a családon belüli fontossági sorrend túlontúl az unoka irányába billent. (Ekkor én még kamaszodtam...ami ugyebár egy elég érzékeny korszak az ember életében...pláne, ha még közben a kortársai is baszogatják.)

Szóval én annyira nem dobáltam magam, hogy apám unokájával játszadozzak.

kis ugrás az időben. Gyerek elmúlt 10 éves. Be-bejött azért hozzám előtte is. Attól függ milyen kedvem volt, leültem vele számítógépezni, nyomkodta a szintetizátoromon a gombokat...stb. De nem volt az a hú de jó hogy együtt vagyunk feeling.

A boritékomban szépen kezdett gyűlni a pénz.

Nem számoltam meg mindig...megbíztam a családomban...és az sem jutott eszembe, hogy valaki meglopna. Szem előtt volt annak, aki kicsit jobban körülnézett...de az átlag szobámba betévedőnek nem.

Egyszer voltam egy olyan külsős melón, ahol kaptam jó kis pénzt. Kezdett gyanús lenni, mintha egy tízezressel kevesebb lenne.

Nem sokkal rá a bátyámék nálunk voltak. Este hazajövet anyám kérdezi, hogy nem hiányzik -e pénzem, mert az unoka a komód alatt talált egy tízezrest. Mondtam, ha nincs rá jelentkező, lehet, hogy az enyim, mert gyanús, hogy az hiányzik a boritékomból.

Gyanús dolgok történtek még. Sehogy sem tudtam a boritékomban lévő pénzmagot egy kerek összeg fölé tornászni. El kezdtem írogatni egy füzetbe a kiadásaimat, bevételeimet...anyámmal 'láttamoztam' minden hónapban.

Több részletben kb 50.000 Ft tűnt el.

Érdekes dolgok történtek. Unoka apámmal lófrálva az egyik hipermarketben...egy helyen voltak plüsmackók...hogy hogy nem, közéjük túrt a gyerek, és talált egy tízezrest. (Pénzem legalizálása: első felvonás. Tulajdonképpen a komód alatt talált pénz próba volt: vajon észrevettem -e, hogy meglopott.)

A legszánalmasabb és egyben leghihetetlenebb sztori: postaládából kibányászott (hipermarketes) szóróanyagban talált húszezres :-))))

Na, itt már leesett a tantusz. (Pénzem legalizálásának második felvonása).

Résen voltam már. Unoka ott követte el a legnagyobb hibát, hogy elkezdte az ezreseket is nyúlni.

Éppen a városban voltam, találkoztam egy (akkor még) barátommal...hazamentem...bátyámék itt voltak nálunk.

Mentem fel...első dolgom a boritékot megnézni. Hoppá! Hiányzott belőle 3db ezres. Füzetben utánanéztem: valóban annyival többnek kellett volna lennie.

Bili kiborult. Lementem a nagyszobába...megsúgtam anyámnak. Lila köd leereszkedett...kisgyerek átmotoz...stb.

Apám el kezdett ordibálni, mindennek lehordani (el akarom üldözni az unokáját...el akarom szakítani a családjától...biztos én költöttem el a pénzt, vagy a haverjaim lopták el...ha még egyszer fel jön valamelyikük, eltöri a derekukat...kitagad engem...stb.)

Balhé volt, nem kicsi.

Utána szóba sem álltunk apámmal.

A sztori eljutott a külföldön élő, de sokszor hazautazó rokonomék fülébe is. Hallván a sztorit és az unoka általi legalizálási módszereket, Ők is több mint gyanúsnak találták a körülményeket...és inkább nekem adtak igazat.

Aztán elkövettem egy hibát. Anyám mobiljáról írtam egy SMS -t a kedves unokának, valami hasonló szöveggel: 'Apámat lehet, hogy sikerült megtévesztened, de másokat nem. Hazug kutyát hamar utolérni...előbb utóbb úgy is kiderül az igazság!'

Erre megcsörren a vezetékes telefon. A gyerek anyja (bátyám felesége). Én vettem föl. Mondja: 'Anyukáddal szeretnék beszélni' Mondom: 'Nincs itthon'.

Erre ő: 'Akkor neked mondom, hogy ne zaklasd a lányomat, mert nagyon megbánod. Fel leszel jelentve zaklatásért.'

Erre én: 'Oh, akkor már legalább tudod, mivel vádolom a kretén lányod.' Ordítottam vele a telefonba, elküldtem a kurva anyjába és lebasztam a telefont.

Na, ennek is lett folytatása. Még nekik állt feljebb. Mondták, hogy nem hajlandók többé idejönni (huhh, mekkora veszteség). Ha apám akarja látni az unokáját, menjen Ő ki hozzájuk.

Erre mi volt apám reagálása: rohadt, aljas szemét vagyok...elszakítom a családjától...blahblahblah.

Ez a 'nem jövünk, gyertek ti' tartott egy ideig. Aztán persze sikerült kiengesztelni a sértődött menyecskét (shit!).

Jöttek hétvégente...kéthetente...de nem alhatott már itt az unoka. (brühübrühü)

És én hülye, még én mentem el ilyenkor otthonról vagy szimplán csak menekültet játszottam a saját lakásunkban...csak hogy ne lássam a bátyám feleségét (mert ő is fenyegetőzött pofánveréssel...de félő, hogy ha én megütöttem volna, ő maradt volna a földön.)

Most is ez van. Gyakran dolgozom hétvégente is...de nem egyszer fordult elő az, hogy anyám igyekezete ellenére is (és apám erőszakosságának hála) pont akkor jöttek hozzánk, amikor én is otthon voltam.

Ha jönnek a külföldi rokonok, akkor is dettó. Ilyenkor is elmegyek hazulról...a rokonok meg azt hitték, őket kerülöm.

Most pár hete szintén hazajöttek külföldről. Meg lettek hívva persze bátyámék is.

Nagyszerű...mert a rokonék picit előbb jöttek mint a kedvenceim...így kb 20 percet tudtam is velük beszélni. Aztán betoppantak ők. Mondtam: na én lépek.

Erre a női rokon: 'Csak egyszer élünk...békéljetek meg egymással!' Kivontam magam az öleléséből és elköszöntem tőlük. Jött bátyám kretén felesége. Női rokon az ő kezét is megfogta: 'Nem akarsz kibékülni ezzel a fiúval?'

Bátyám kretén felesége: 'Nem! Hagyjuk már amúgy is ezt az egészet...mert...'

Na szóval. Ez nem fog változni és javulni. Bátyám hülye feleségének áll följebb...pedig nekem több okom van berágni. Ő sem fog megenyhülni irányomban...és én sem.

Ezt a részét az életemnek nem fogja rendbetenni sem az idő...sem én magam.

Van azért önérz is a világon. Nehogy már én alázkodjak meg...mert azzal elismerném, hogy nekik volt igazuk.

Gyenge vagyok vajon?

Jajj...hol is kezdjem? Hát a legelején! Megszülettem, kiegyensúlyozott baba voltam.

Gyerekkorom jól telt. Jártam óvodába...nem emlékszem semmi rosszra.

Sokat mozogtam...ugrándoztam, cigánykerekeztem. Jött az általános iskola. Testnevelés tagozatos osztályba írattak.

Nagyon vékony gyerek voltam. Szerintem már iskolás voltam (6 éves biztosan)...amikor egyszer játszótérre mentem édesanyámmal. Lányok játszottak a mászókán. Oda akartam menni..de azok elkezdtek 'cérnaszál'-nak csúfolni. Na, ez nem frusztrál engem...de azért megmaradt az emlékeimben.

Alsó tagozatosként nem volt semmi gondom. Jól olvastam és a többi tárgyhoz sem voltam annyira hülye. Bár tanulni szerintem soha sem szerettem muszájból...utáltam a kötöttségeket, egy helyben ülni.

Lehet, hogy rosszul emlékszem...4. vagy 5. osztályban jött pár új gyerek egy másik iskolából.

Barátkozni kezdtünk. Volt egy közös bennünk: ugyanazt az együttest szerettük.

Aztán az egyik év végén (5. -ben vagy 6 .-ban?) elmentünk AKALI táborba. Ott rámszállt pár felsőbb tagozatos köcsög. Elkezdtek csúfolni: valami hülye nevet aggattak rám. (Mai fejjel kár volt ezt annyira túl reagálnom. Ha fel sem veszem, lehet, hogy abbahagyják és nem indítok el egy lavinát.)

Kedves újonan jött osztálytársaim közül pár ember el kezdett engem izélgetni. Egyre durvábbak lettek ezek a szemétkedések és egyre tágult azoknak a köre, akik beszálltak ebbe a játszmába.

Olyanokért is izélgettek, hogy milyen ruha van rajtam. Egyszer még azt az általam utált becenevet is ráfirkálták alkoholos filctollal az egyik kabátomra.

A tanárok is rámszálltak az öltözködésem miatt. Hozzátenném: ez még az átkosban volt...nem a mai szabados világban, amikor a tini kiscsajnak simán kilóghat a fél segge a gatyából.

Meg akarták szabni, hogy ne járjak feketében...hogy hordjam a hajamat.

Persze, hogy pikkelni kezdtek rám (is). Mi voltunk a feketeseggű osztály. Meglátszott mindez a tanulmányi eredményemen is. Az osztályfőnök volt a matek és fizika tanár is egyben.

Utána el kezdtem hanyagolni én is az egészet. Leszartam az oroszt, leszartam minden mást is, amiben jó voltam. Az egyik tanár még rajból is meg akart buktatni, pedig jól rajzoltam.

Ez ment egészen 8. végéig.

Az egyik gyerek (ma egy Magyarországon népszerű zenekar köré 'épült' rajongói klub rendezvényein fontoskodik) kettős játszmát játszott: látszólag jóban volt velem...de ugyanakkor az engem baszogatók szekerét is tolta. Az ő invitálására mentem el egy klubba...azt igérte, nem lesz ott senki az engem baszogatók közül. Nos...ott voltak. Sőt! Skinheadek is voltak. Szépen rámszálltak: 'Mit szólnál, ha mi most megvernénk? ' -kérdezte az egyik. A másik letarhált.

Első adandó alkalommal leléptem onnan.

Másnap felhívott a kettősjátszmás gyerkőc. El küldtem a picsába. Aztán több mint egy évig a telefonbetyárkodásaikat kellett 'élveznünk'...míg nem kiderítettük, hol dolgozik az egyiknek az anyukája. Meg lettek kicsit fenyegetve...érdekes módon abba maradtak a betyárkodások.

Igazándiból ez a telefonbetyárkodós korszak belenyúlik középfokú tanulmányaim első évébe.

A szakközépben az első félévig volt nyugi. Tudni kell azt, hogy az osztály 1/3 -a deviáns kretén volt: skinheadek, punkok...vagy még gázabb: volt olyan kretén is, aki a kettőt egyszerre művelte (skinhead punk...hehehe! Náci nézeteket vallott, de órákon bőszen kiáltotta két karlendítés között: ANARCHIA. ........Szánalom a köbön!)

Aztán a sors megint kedveskedett nekem valamivel. Egy házifeladatot többen nem úgy oldottunk meg, ahogy azt a tanár szerette volna...így büntiből műszakirajz -szerűen kellett azt lerajzolnunk. Kit szúrtak ki a tömegből ezek a deviáns kretének? Hát persze, hogy engem.

3. osztály közepéig ment a kefélgetés...olykor fizikai szinten is. Ekkor már bőven dark zenéket hallgattam és az öltözködésem is idomult ehhez. Feketében jártam, gruftie mamuszt hordtam. Egyszer az egyik kretén megrugott ezért és még a cipőmre is ráugrott.

Ennek a basztatásnak egy iskolán kívüli fizikai meeting vetett véget. A fő hangadó (a tudathasadásos skinhead punk) jött nekem...a többiek csak nézték. Érdekes, mert nem ütött annyira...nem volt komoly tülekedés vagy verekedés. Gondolom, nem tartott tőlem annyira...bár cselgáncsoztam egy darabig...de nem voltam vastag akkor sem.

Na mindegy...szóval ezzel a kontaktolással véget értek szenvedéseim. Ennyi idő alatt már bőven megtanultam magamba fordulni...kerülni az embereket.

Tovább rontotta a helyzetet, hogy a szakközép elég szakadt helyen volt. Sok lumpen elem lakott arrafelé (a nációjukat nem hangsúlyoznám ki...elég ha annyit mondok: Salgótarjáni utca.)

Volt ot késelés is. Engem szimplán csak hátulról minden ok nélkül rúgott nyakon az egyik tirpák.

Volt ott egy intézetből többször szökött kis köcsög is. Az az iskola lépcsőjén gördeszkázott éppen. Hogy -hogy nem, útban voltam neki. Belémjött...én pedig nemes egyszerűséggel fogtam a rohadt gördeszkáját, és jól belé rúgtam...elrepült jó messzire. Erre persze jött a kis köcsög fenyegetőzni a bátyjával meg a teljes pereputtyal.

Szóval jó hely volt.

FELEJTSÜK mindezeket el. Gyógyulás ...első rész.

Őőőő....mit is írhatnék? Tényleg vége. Hál' Istennek! Beteg... (Nem engem kellene kezelni szerintem.)

Átbaszott, hülyített...és még neki áll feljebb!? Na ne már!

Itt az ideje a felejtésnek! Azt hiszem, ezzel is közelebb kerültem a gyógyulásomhoz.

Nem érdemli meg, hogy szerelmes legyek belé! Azt sem, hogy szóba álljak vele. Nyilván ő is így gondolja...NEM ÉRDEKEL!

VÉGE! The End!

Alattomos dolog ám ez a bipoláris depresszió. Hullámokban törnek rád a rossz periódusok. Gyakran még az okát sem tudod. (Nekem sajnos most van, ami erősítse a hullámvölgyek eljövetelének esélyét.)

Írtam pár SMS -t kicsi lánynak. Visszaírt, szurkol a gyógyulásomhoz. (Köszönöm!)

Majd írta, hogy küldött email-t. Na...ez mostanában rosszat jelentett...úgyhogy megint bepánikoltam. A szívem megfájdult, nehezebben vettem a levegőt...a fejemet hirtelen forróság érzés öntötte el. Úgy éreztem, azonnal le kell mennem az internet kávézóba, mert estig nem bírom ki.

Lementem...és picit megnyugodtam. Egy idézetet küldött és írta megint, hogy szurkol nekem.

Válaszoltam neki. Még jobban megnyugodtam. Visszamentem melózni...és hullámszerűen mindig vissza-visszajött a rossz érzés.

Hazaértem...vacsoráztam. Utána első dolgom volt bekapcsolni a gépet..csekkoltam az email-jeimet. Írt a kicsi lány. Nem tudja elképzelni, miféle kapcsolat lehet közöttünk azután, hogy én hirtelen felindulásomban olyat írtam neki, hogy ezek után mint barátra sem tudok tekinteni.

Huhhh, de megbántam ezt azóta. Nem akarom elveszteni...levelezni, beszélgetni (valamikor) találkozni is szeretnék vele. Ha a komoly kapcsolatból már nem lehet semmi, legalább normális viszonyban legyünk egymással. Lehet ezt barátságnak is nevezni...vagy akárminek...de ha megszakítaná velem még ezt a fajta kapcsolatot is, akkor abba belebetegednék. Ez nem önzőség részemről.

Zsarolásnak sem nevezném azt, hogy leírtam: az állapotom javulásához tudna hozzájárulni, ha szóba állna még velem. Semleges témákról...akármiről.

Ha nem akarja, nem zargatom az érzéseimmel.

Vége a betegállománynak. Tényleg szükség volt rá, mert múlt pénteken kis híja volt, hogy be ne kattanjak teljesen.

Az itthonlét elég vegyesen telt. Rosszabb napok váltakoztak kevésbé rosszakkal (az sem volt jó.)

Egy biztos: nagyon gyorsan eltelt ez az 1 hét...és könnyen hozzá lehetne szokni a semmit tevéshez...bár ez most veszélyes lenne rám nézve, mert akkor megint agyalnék egyfolytában.

Ma szombat van...kicsit pörgősebb nap. Talán leköt...

Ma is hajnali 4 óra után nem sokkal kinyíltak a csipáim...úgy, hogy tegnap 23 -kor feküdtem le. Már öregszem: 4-5 óra lenne csak az alvásigényem? A tegnapi ébredésemhez mérten nem voltam annyira zaklatott. Az, hogy a napom milyen lesz, majd elválik. Ha olyan szar, mint a tegnapi...akkor elég fancsali képet fogok vágni odabent.

Napi menetrend készítése...Áááá, mára nincs mit terveznem. Az idő sem túl jó, úgyhogy ebédidőm alatt is inkább bent fogok dzsámbászni. A folyosón úgy is leszólítanak egy-két boltból. Néha unom már ezt, mert sétálni indulok...és gyakran dumálni sincs kedvem.

(Mostanában ez így volt.)

Egész nap nálam van a telefon...de a kutya nem keres. (Jobb is, mert olyan szar már a telóm akkuja, hogy hamar lemerül.)

ejjj, a régi szép idők, amikor még kiterjedtebb baráti köröm volt!

Ez pedig az a munkahely, ahol nagy barátságokra már nem számíthatok. Az új kolléga jó fej...vele sokat dumálok. Bár az utóbbi időben nem voltam túl jó passzban és elég gyakran 'az' volt a téma.

A másik főnököm is leereszkedett már a szintemre. Régebben egész jóban voltunk...de az a gond vele, hogy egyeseket túlontúl nyomat a cégnél érdemtelenül. Semmit sem csinálnak egyesek, mégis többre viszik. Na nem előrelépésre kell gondolni (itt olyan már nem lesz)...de a fizetésük másfélszerese az enyémnek.

Van két arc, akivel nem kívánok diskurálni...és ez azt hiszem kölcsönös.

Sokan mondják, hogy békéljek meg...bocsássak meg...stb. Azért van hiúság is a földön, nem? Bármennyire is leszek 'gyógyúlt', jogom lesz akkor is eldönteni, kivel nem beszélek.

Az amerikai rokonom is azt mondta: mosolyogjál...hidd el viszonozni fogják.

Ja! Legutóbb eljöttek hozzánk...jött a bátyám is a feleségével, gyerekével. Volt kb 20 percem beszélgetni a rokonokkal aztán mondtam, hogy lépek le a városba sétálni, mert derogál a hölgyikével egy kubaturában lélegezni. Erre a rokon megfogta a kezem: "csak egyszer élünk és az élet rövid. Mit szólnál, ha most kibékülnétek?" Igyekeztem lelépni.

Közben bejött a kedvenc hölgyeményem...rokon az ő kezét is megfogta. Megkérdezte tőle is: "Mit szólnál, ha most megölelnéd őt?"

Erre: "Nem szólnék semmit, mert nem érdekel. Különben is hagyjuk már ezt az egészet...blah-blah"

Szóval azt hiszem, ez nem csak rajtam múlott.

Csak míg úgy érzem, nekem van okom haragudni rá (meg az enyveskezű lányára), addig ő neki inkább magába kéne picit szállnia és legalább nem játszani a sértődöttet.

Na mindegy!

Tehát lesznek olyan dolgok az életemben, amiket szerintem még az idő sem fog megoldani...de igyekszem nem foglalkozni velük. A tüske persze megmarad az emberben...de egyszer valahol ők is visszakapják a sorstól.

Meló!

Igen. Ezt kellene valahogy elsajátítanom. Egy darabig próbáltam...ideig-óráig ment is. Néha már egy-egy mosolyt is képes voltam megereszteni...

De a depresszió egy elég sunyi valami. Olykor csak úgy rátör az emberre. Néha talán oka sincsen.

A lány, aki javasolta a helyet a lélekgyógyításra -mondta, hogy legyen minden napra kész tervem: mit fogok csinálni, mit akarok elérni aznap...stb.

Vegyem sorra a pozitív történéseket és inkább azokra gondoljak. A negatív dolgokon meg inkább okuljak. Bölcs dolgok ezek.

Szóval...hadd vegyem sorra, miféle 'primitív' örömöknek tudok mostanában örülni:

-Nem marad el látszólag a júniusi DEPECHE MODE koncert. Ez tényleg jó! Nem kell eladnom a saját jegyemet is (ha már a kicsi lányét eladtam).

A rossz mögött tulajdon képpen az is jó hír, hogy Dave Gahan hólyagrákját nagyon korai stádiumban sikerült felfedezni és megműteni. Gyógyulást neki...aztán hajrá 23. -án!

-Megjött személyesen Brendan Perry -től (ex-DEAD CAN DANCE) egy olyan ritka lemez, amit múltkor egy kisebb vagyonért sem sikerült elhappolnom más orra elől.

Vicces volt a sztori. Rendszeresen írkálok zenei oldalakon (van olyan angol nyelvű Cure fórum, ahol moderátorkodom is). Szóval felregisztráltam Brendan Perry oldalára is. Ott a forum szekcióban felraktam a lemezgyűjteményem listáját (DCD)...meg azt a két lemezt is, amit még keresek.

Erre személyesen Brendan írt nekem egy PM -et, hogy van neki egy felesleges kópia abból a lemezből (LISA GERRARD legelső punk-os próbálkozása MICROFILM néven. Atomikusan ritka!). Kérdeztem tőle, hogy mennyit kóstál a lemez? Erre visszaírta, hogy nem pénz kell neki, hanem kiválasztana pár lemezt a listámból :-)

Lepődtem nagyot. Kiválasztott egy HEAVENLY BODIES lemezt ('86 -ban a DCD előzenekara volt a turnén...egy koncerten előadott számukban Lisa is énekelt...illetve egy instrumentális számukat a DCD felhasználta intróként.)

Írtam Brendannak, hogy a lemez csak LP -n (hagyományos, 33 -as fordulatú lemezen) van meg...arról készítettem egy CD -s kópiát itthon.

Ez a lemez eredendően is megjelent CD -n...neki inkább az kellett volna. Sikerült megszereznem bagó pénzért. Elküldtem neki egy 1984 -es DCD koncerttel együtt (ezt kérte még :-) ) ...és egy-két héttel utána megjött a csomag tőle is. Wow!

Bár a kutyát nem érdekelte ez...de azért írásban is rögzítem, hogy örültem valaminek.

Azonban, hogy minek örülnék a legjobban? Azt nem merem leírni. De az tényleg boldoggá tenne...és a gyógyulási folyamatban hatalmas lökést adna. (Szerintem nem nehéz kitalálni.)

-Holnap meló...ennek nem örülök. De aztán két nap szünet...ennek örülök.

Hívtak szombatra bulizni. Pech, hogy aznap pont dolgozom. Munka után (este 20 óráig) nem biztos, hogy lesz hangulatom hazavergődés után még bebumlizni a városba.

Hangulatom sem tudom, milyen lesz akkor.

A munkahelyemen ráérek 'unatkozni' és a gondolataimmal bíbelődni. Ez pedig most nem jó omen...mert akkor megint befalcolok.

Két hét múlva jön vissza az a barátom, akivel futni is mennék. Vele szoktam hébe-hóba (meg a feleségével) elmenni bulizgatni.

Lehet, hogy velük megyek DM koncertre is (mivel más jelentkező nem nagyon akad, sajnos)...enyhe érdekem is fűződik most hozzá (pfúj, de rohadt egy érdekember vagyok!).

Szóval Ők autóval mennek ki (szerintem). Pechemre pont a koncert másnapján (24. -én, reggel 8 -kor) lesz a gasztroenterológiai vizsgálatom. Szerintem nem is érdemes lefeküdnöm. Ahhoz, hogy odaérjek, elkészüljek, legalább hajnali 5 -kor kell felkelnem :-(

Egy szerencsém van: a teljes héten szabin leszek.

Igyekeztem lekötni magam. Újra írogatok a Cure topikon is. Eszembe jutott, hogy kellene egy topiktalálkozót rendezni Budapesten.

Folyt.köv.

Tegnap egész tűrhetően voltam. Lekötöttem magam a barátom boltjában beszélgetéssel.

Hazajöttem, ettem, interneteztem, megittam az orbáncfű teámat...attól elpilledtem és lefeküdtem.

Érdekes, hogy lefekvéskor nem pörög annyira az agyam. Viszont hajnalban kinyílnak a szemeim és valami nagyon rossz érzés fog el. A kicsi lányra gondolok.

Nagyon nyomott hangulatban ébredtem és mostanra sem javult.

Úgy döntöttem, nem teketóriázok tovább: ma elmegyek oda...

Egyelőre csak elbeszélgetés lesz szerintem...lehet, hogy benézek egy csoportos foglalkozásra...nem tudom.

A gond az, hogy nem fix napokon dolgozom. Összevissza. Így nehéz lesz csinálni. De az is lehet, hogy tök mindegy, mikor megyek. (Hétvégén nincsenek...de gyakran akkor is dolgozom, úgyhogy nem baj.)

Lehet, hogy hetente kell majd mennem.

Szerintem a lányt már nem érdekli, mi van (mi lesz) velem. Ez fáj a legjobban.

Ha le tudom kötni magam valamivel (itthon ez nem megy), akkor nem olyan nyomott a kedvem. Ma is bent voltam egy barátomnál (a boltjában)...jött az a lány is, aki felajánlotta a segítséget megfelelő hely keresésében. Ma nem került szóba (túl hosszan) a depresszióm.

Megegyeztünk, hogy inkább másról beszélünk.

Jól telt az idő: beszélgettünk, politizáltunk, zenét hallgattunk. Ilyenkor jól érzem magam. Azt hiszem, a MAGÁNY a legszarabb dolgok egyike a világon. Felismertem ezt 32 évesen.

Saját választásom volt a magány: egy menekülés a kortársaim szemétkedése és az esetlegesen bekövetkező későbbi csalódásaim elől. 13 éves korom óta!!!

Elvesztettem valakit, aki jót akart nekem. Talán tényleg érzett is valamit irányomban.

Ezen kesergek most...így nehéz lesz a talpraállás. Meg merem kockáztatni: szarabb állapotban vagyok, mint mielőtt megismertem volna ezt a lányt. Mardos az önvád: Én rontottam el...be kellett volna adnom a derekamat és előbb bevállalni ezt a kezelést...

Csak a beteg mókus rágódik a múlton. Jó lenne tovább lépni. Egy barátomat egy hónapja hagyta ott a barátnője. Ő is öngyilkos hangulatban volt. De nem tartott soká a szenvedése: jött egy másik lány. Bár a fiú még nem heverte ki az előzőt...de egyre inkább kezdi megszeretni az új leányzót. Mázlista! Nekem lesz még egyáltalán barátnőm, komoly kapcsolatom?

Egy másik fórumtársam pedig elköltözött az asszonytól...ott maradt a gyerek, akit csak ritkán láthat.

Ez sokkal nagyobb tragédia mint az én bajom...és még Ő akart nekem lelki támaszt nyújtani. Nagyon hálás vagyok neki ezért a gesztusáért...de Ő most jobban rászorulna a pátyolgatásra. Egy házasság tönkremenetele sokkal durvább mint egy hagyományos kapcsolat felbomlása.

Mi van az emberekkel? Hogyan tudják ennyire megutálni egymást azok, akik azelőtt szerették egymást és még az életüket is hajlandóak voltak összekötni?

Én is az ilyenektől félek. Belémszeretnek vagy én szeretek valakibe. Egy darabig jól elvagyunk (SZERELEM)...aztán óhatatlanul lanyhul majd elmúlik az érzés. Át kellene alakulnia SZERETETté...

De nem! Elmúlt a SZERELEM, akkor VÉGE! Hülyék az emberek.

Ha még van olyan vagyon, amin osztozkodni kell válás esetén...esetleg még gyerek is...na akkor tud úgy eldurvulni a szitu! A legnagyobb vesztes ilyenkor a gyerek.

Ma beszélgettem valakivel (kedvenc lemezboltomban): elmeséltem az én baklövésemet (félelmeimet). Azt mondta: nem kell a holnappal, holnaputánnal törődni.

Igaza van...de azért a félsz picit jogos, nem?

Szóval: tegnap felhívtam azt a helyet, ahová el fogok menni személyesen is hamarosan (talán a jövő héten)...ott vajon rendberakják valóban a lelkem? Mennyi időbe telhet majdnem 20 éves magány és azt kiváltó események kitörlése, rendbetétele?

Leszek -e még teljesen egészséges lelkületű ember?

Nem akarok gyógyszereken élni. Egy picit szkeptikus vagyok, hogy a problémáim kibeszélése által megoldódnak -e azok.

Az elvesztegetett fiatal éveim miatti fájdalmamat nem tudják enyhíteni.

Bele kell törődnöm? Nincs más lehetőségem.

32 éves lettem én...meglepetés e költemény.

Kurva életbe! Öregnek érzem magam.

A kicsi lánynak kell megköszönnöm, hogy így vagy úgy, de elérte nálam, hogy rendbehozzam az életemet.

Az első akadálynak már nekifutottam. Sőt! Talán a másodiknak.

Az első: a régóta gyötrő testi tüneteimnek szeretnék a végére járni és ezért még a kellemetlen vizsgálatokat is bevállalom. Remélem, nem derül ki semmi kóros elváltozás...vagy ha igen, akkor az valamilyen eljárással gyógyítható lesz.

Így egy sor fóbiám talán elmúlik. Teljesebb életet tudok majd élni, ha nem kell félnem az utazástól...stb.

A második akadály: ez csak most kezdődik és picit hosszabb lesz.

Ez nem más, mint a lelkem rendbetétele...a bipoláris depresszióm kezelése.

Találkoztam valakivel a minap. Az index fórum zenei topikjairól ismertük eddig egymást. Ő egy közös ismerősünkön keresztül érdeklődött felőlem. Olvasta a hozzászólásaimat és úgy látta, elkélne a segítség.

Talált nekem itt a kerületbe egy közösségi pszichiátriai gondozót (nem röhögni!). Ma felhívtam őket és hamarosan személyesen is elmegyek megbeszélni a hogyantovábbot.

Kíváncsivá tett...mert idáig nem hittem (bíztam) abban, hogy egy másik fél előtt kibeszélt problémák által olyan dolgok elfelejthetővé válnak, mint a sok-sok éven keresztüli megalázás, szemétkedés a kortársaim részéről.

És ha ezt nem is egy ember (szakember) előtt beszélem ki, hanem pár 'sorstársam' előtt...

Na, majd meglátjuk.

Nem tudom, hogy kicsi lány kíváncsi -e még rám és olvassa -e a blogomat? Szeretném hinni (tudni), hogy még nem írt le teljesen. Kicsit Ő miatta is csinálom. Na jó (hazudtam): mert nagyobb részt miatta indultam neki...de tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbbet magamnak használok vele.

Folyt.köv!

Nem csillapodnak az érzelmeim...

Szeretem a kicsi lányt!!!

Ma is ráértem. Eszembe ötlött annak a fórumtársamnak a sztorija, aki javasolta nekem, hogy kezdjek én is blog írásába. Az Ő sztorijában valami visszaadandó vázán múlik a happy end...vagy legalább is központi szerepet tölt az a csetresz be.

Így ezt a momentumot kissé költőibb megvilágításba helyeztem...íme:

FELVETTEM A LEGSZEBB RUHÁM,

HOGY MEGCSÓKOLHASSALAK.

TE VAGY RAGYOGÓ NAPPALOM,

CSILLAGFÉNYES ÉJSZAKÁM.

OLY SOKÁIG VÁRATTALAK,

DE SZÍVEM MOST ÁTADOM.

HA A VÁZA TE VAGY,

HADD LEGYEK ÉN A VIRÁG BELE!

NEM KELL NEKEM A VÍZ

MERT ÉRZELEMMEL LESZEK TELE.

MONDD KÉRLEK KI: 'SOHA EL NE SZÁRADJ!'