Szerintem a lányt már nem érdekli, mi van (mi lesz) velem. Ez fáj a legjobban.
Ha le tudom kötni magam valamivel (itthon ez nem megy), akkor nem olyan nyomott a kedvem. Ma is bent voltam egy barátomnál (a boltjában)...jött az a lány is, aki felajánlotta a segítséget megfelelő hely keresésében. Ma nem került szóba (túl hosszan) a depresszióm.
Megegyeztünk, hogy inkább másról beszélünk.
Jól telt az idő: beszélgettünk, politizáltunk, zenét hallgattunk. Ilyenkor jól érzem magam. Azt hiszem, a MAGÁNY a legszarabb dolgok egyike a világon. Felismertem ezt 32 évesen.
Saját választásom volt a magány: egy menekülés a kortársaim szemétkedése és az esetlegesen bekövetkező későbbi csalódásaim elől. 13 éves korom óta!!!
Elvesztettem valakit, aki jót akart nekem. Talán tényleg érzett is valamit irányomban.
Ezen kesergek most...így nehéz lesz a talpraállás. Meg merem kockáztatni: szarabb állapotban vagyok, mint mielőtt megismertem volna ezt a lányt. Mardos az önvád: Én rontottam el...be kellett volna adnom a derekamat és előbb bevállalni ezt a kezelést...
Csak a beteg mókus rágódik a múlton. Jó lenne tovább lépni. Egy barátomat egy hónapja hagyta ott a barátnője. Ő is öngyilkos hangulatban volt. De nem tartott soká a szenvedése: jött egy másik lány. Bár a fiú még nem heverte ki az előzőt...de egyre inkább kezdi megszeretni az új leányzót. Mázlista! Nekem lesz még egyáltalán barátnőm, komoly kapcsolatom?
Egy másik fórumtársam pedig elköltözött az asszonytól...ott maradt a gyerek, akit csak ritkán láthat.
Ez sokkal nagyobb tragédia mint az én bajom...és még Ő akart nekem lelki támaszt nyújtani. Nagyon hálás vagyok neki ezért a gesztusáért...de Ő most jobban rászorulna a pátyolgatásra. Egy házasság tönkremenetele sokkal durvább mint egy hagyományos kapcsolat felbomlása.
Mi van az emberekkel? Hogyan tudják ennyire megutálni egymást azok, akik azelőtt szerették egymást és még az életüket is hajlandóak voltak összekötni?
Én is az ilyenektől félek. Belémszeretnek vagy én szeretek valakibe. Egy darabig jól elvagyunk (SZERELEM)...aztán óhatatlanul lanyhul majd elmúlik az érzés. Át kellene alakulnia SZERETETté...
De nem! Elmúlt a SZERELEM, akkor VÉGE! Hülyék az emberek.
Ha még van olyan vagyon, amin osztozkodni kell válás esetén...esetleg még gyerek is...na akkor tud úgy eldurvulni a szitu! A legnagyobb vesztes ilyenkor a gyerek.
Ma beszélgettem valakivel (kedvenc lemezboltomban): elmeséltem az én baklövésemet (félelmeimet). Azt mondta: nem kell a holnappal, holnaputánnal törődni.
Igaza van...de azért a félsz picit jogos, nem?
Szóval: tegnap felhívtam azt a helyet, ahová el fogok menni személyesen is hamarosan (talán a jövő héten)...ott vajon rendberakják valóban a lelkem? Mennyi időbe telhet majdnem 20 éves magány és azt kiváltó események kitörlése, rendbetétele?
Leszek -e még teljesen egészséges lelkületű ember?
Nem akarok gyógyszereken élni. Egy picit szkeptikus vagyok, hogy a problémáim kibeszélése által megoldódnak -e azok.
Az elvesztegetett fiatal éveim miatti fájdalmamat nem tudják enyhíteni.
Bele kell törődnöm? Nincs más lehetőségem.
32 éves lettem én...meglepetés e költemény.
Kurva életbe! Öregnek érzem magam.
